Hiperaktivitás és agresszió a serdülőkorban

Magyarországon mindenki tudni véli, mit jelent ez a szó: hiperaktivitás. Nomen est omen – mondják – hiperaktivitásról akkor beszélünk, ha a gyereket nem lehet leállítani, folyton jár a keze, a lába és a szája is. Ebben a könyvben azt szeretném bemutatni, hogy a hiperaktivitás valójában egészen mást jelent; többek között a figyelem, a koncentráció képességének zavarát. Milne Micimackójában nemcsak Tigris, de Malacka, Nyuszi és – most fogódzkodjanak meg – Füles és maga Micimackó is hiperaktív! Bemutatom őket, igyekszem rávilágítani legjellemzőbb tulajdonságaikra, és abban reménykedem: a szülők és nevelők ráismernek azokra a gyerekekre, akikre jól illenek a Százholdas Pagony lakóinak vonásai.

A könyv második részében az agresszivitással foglalkozom. Azzal, hogy milyen sokféleképpen lehet egy serdülő agresszív, a kamaszos versengéstől kezdve, a kötekedésen át egészen az antiszociális magatartásig, a bűnözésig. Választ keresek az ősi kérdésre: amikor a gyermek, vagy a serdülő bűnözővé válik – és nem egyszer szörnyű bűncselekményeket követ el – viselkedése mögött genetikai szabályozást kell-e tételeznünk, vagy a környezet személyiségromboló hatását?

Hangsúlyozom: keresem a választ; azt nem állítom, hogy meg is adom. Az olvasónak pedig – aki netán hiányolni fogja a kérdés megoldását – André Gide, francia író megszívlelendő mondatával üzenek: „Bízzál azokban, akik az igazságot keresik – és légy gyanakvó, ha valaki meg is találja”.