Előszó 5

Bevezető 7

1. A kutatás felmérő szakasza 10

2. Áttekintés 18

3. A Garciák és a Montgomeryk. Részletek a családterápiás ülésekről 28

I. rész. A Garcia család: a változás egyfajta profilja 29

II. rész. A Montgomery család:a változatlan rendetlenség profilja 59

4. A La Salle család 84

5. A széteső szegénycsalád: struktúra és folyamat 116

6. A terápiás beavatkozás 143

7. A családok értékelése 173

A Wiltwyck Családi Feladat 173

A Családi Kölcsönhatás Technika (FIAT) 175

8. Utószó 179

A. függelék. A tizenkét család 198

B. függelék. A FIAT képei 204

Ez a könyv egy családterápiás kutatásból nõtt ki, amit a Wiltwyck Fiúiskolában folytattunk. A programot Salvador Minuchin irányította, Edgar Auerswald és Charles H. King segítségével, a National Institute of Mental Health anyagi támogatásával. Azokat a szétesett, szegény családokat akartuk tanulmányozni, amelyek nevelhetetlen (bûnözõ) gyerekeket „termeltek ki” magukból, és kidolgozni hosszú távú terápiás segítésük módszereit.

Hét terapeuta vett részt a kutatásban; három pszichiáter (Salvador Minuchin, Edgar Auerswald és Robert Stuckey), két szociális munkás (Charles H. King és Clara Rabinowitz), valamint két pszichológus (Braulio Montalvo és Saul Pavlin).

A csapatunk többségének sok éves tapasztalata volt az ilyen családokkal, illetve javítóintézetbe küldött kamasz gyerekeikkel. Mivel a vizsgált családok részben portorikóiak voltak, a kutatók részérõl fontos volt a spanyolul tudás (többen is folyékonyan beszélték a nyelvet), illetve a Puerto Rico-i kultúra ismerete; az egyik szociális munkás pedig New York-i születésû fekete volt. Így a csoportunk jobban értette ezeknek a családoknak a kulturális hátterét, mint a legtöbb (fehér amerikai) pszichoterapeuta.

A Salvador Minuchin által vezetett kutatócsoporthoz, miután az anyaggyûjtés befejezõdött, csatlakozott még Shirley Elbert, Bernice L. Rosman, Bernard G. Guerney Jr. és Florence Schumer. Az adminisztrációs teendõket Louis Kerdman végezte, valamint a kontrollcsoport családjait is õ interjúvolta.

A terápiás beavatkozások java részét az interjú-szakasz után gondoltuk ki; ehhez a legépelt interjúk olvasása adott támpontokat, egyben megmutatva korábbi eszköztárunk hiányosságait. Világos lett, hogy új megközelítéseket kellett kifejlesztenünk, amiket a Wiltwyck-beli munka során és azután a Philadelphia Child Guidance Clinicben teszteltünk.

Könyvünk szerkezete tükrözi ezt a folyamatot. Részint szorosan követi a kutatás klinikai fázisában alakuló gondolkodásunkat, a kezdeti hipotézisek továbbfejlesztését. Az 1. fejezetben tárgyaljuk a módszertani kérdéseket; a 3. és 4. fejezet tartalmazza az adott klinikai üléseken elhangzottakat; a 7. fejezet és a B, C, D. függelék az alkalmazott pszichológiai eszközöket és az adatok számszerû elemzését. Az 5., 6. és 8. fejezet anyaga a továbbfejlesztett gondolkodásunkat tükrözi.

Úgy véljük, a könyv egészéért a négy szerzõ egyetemlegesen felelõs, hiszen valamennyi fejezetet megbeszéltük. A klinikai fejezetek (3–6. és 8.) Minuchin és Montalvo munkája; az 1., 2., 7. fejezet és a Függelékek Guerney Jr. tollából valók. A kézirat végsõ összeállítását és gondozását Bernice Rosman és Florence Schumer végezte.

A valamennyi munkatársunkat megilletõ köszöneten túl hozzájárulásukért hálásak vagyunk az alábbi szervezeteknek: Amerikai Orthopszichiátriai Társaság, Amerikai Pszichiátriai Társaság, valamint a Daedalus, Macmillan és Teachers College kiadók. Köszönetet kívánunk mondani mindenkinek, aki kapcsolatban állt a kutatással. Elsõsorban a Wiltwyck Fiúiskola és a Philadelphia Child Guidance Clinic professzionális személyzetének, kiemelten a Wiltwyckben mûködõ szociális munkásoknak (Jacob Cohen, Harriet L. Barr és Patricia Minuchin). Az iskola részérõl Terry Corrado volt az összekötõ. A kézirat szerkesztésében Frances C. Hitchcock (Philadelphia Child Guidance Clinic) segített, ehhez a munkához még Mrs. Louise Clempner járult hozzá a Rutgers Egyetem Pszichológiai Tanszékérõl. Végül családtagjaink kifogyhatatlan támogatását és bátorítását köszönjük. Õk: Louise F Guerney, Patricia P. Minuchin, Margarita Montalvo, Abraham Rosman és Leo Schumer.

Egy kellemes tavaszi délután két tíz-tizenegy éves fiú játszik a Wiltwyck parkjában a pataknál. Egyikük, Peter hirtelen felfedez egy szalamandrát. Játszótársa, Jimmy odafut, és egy kővel őrjöngve szét akarja lapítani. Peter sikít, „Ne tedd”, de nem tudja leállítani. Rohan a legközelebbi gyermekfelügyelőhöz, „Meg fogja ölni, meg fogja ölni!” Odaér a megdöbbent felvigyázó és megragadja Jimmy vállát. Másik karjával a síró Petert öleli: „Nyugi, nem történt semmi.” Peter keserűen motyog, „Ember, nem tettél semmit.” A tanácsadó meglepődik: „Hát nem láttad?” Eközben Jimmy dühösen belerúg a tanácsadóba, „Te rohadék, azt teszek, ami akarok.” A viselkedése arra kényszeríti a nevelőt, hogy ismét lefogja.

Mi a mögöttes minősége Jimmy és Peter viselkedésének? Világos, hogy Peter pánikra hajlamos, aki képtelen a társa agressziójának a megfékezésére. Miért? És miért ilyen Jimmy, akit ennyire elfog a „szétcsapni” indulata? Mitől lett volna ez a két gyerek elégedett?

Peter így folytatta: „Ember, miért nem ütöttél rá?” Úgy tűnik, neki az egyetlen adekvát reagálás, ha Jimmy kap legalább egy jó nagy pofont. Jimmy viszont a szelíd visszafogását észlelte erőszaknak. Úgy tűnik, mindkettejük viselkedését egy nagyon szűk érzelmi sáv vezényli: vagy ez, vagy az – vagy pánik van, vagy agresszió. Hogyan jutottak el ide ezek a gyerekek? Miért nem érzékelik a felügyelő viselkedésének komplexitását?

Később, amikor már mindkét gyerek némileg csillapodott, a felügyelő próbált tőlük választ kicsikarni: hogyan érzékelték a viselkedésüket? „Miért akartad megölni a szalamandrát, Jimmy?” A válasz – lesütött szemmel, motyogva – annyi: „Nem tudom.” „Dühös voltál, Jimmy?” „Nem.” Többedszerre sincs más válasz, a gyerek csöndesen haragszik a felnőttre, amiért akadályozta őt. Peterhez a kérdés: „Megijedtél, amikor láttad Jimmyt, ahogyan szét akarta lapítani az állatot?” „Nem tudom”, feleli Peter. Ugyanaz a sztereotip, bevált válasz, tekintet nélkül arra, hogyan fogalmazza meg kérdéseit a másik.

Kérdezgetés közben a felügyelő felveti, mi lenne, ha visszamennének és megnéznék megint a szalamandrát (talán jobban átélhetnék az élményt, gondolja). Ám hasztalan – a gyerekeket már nem érdekli. A helyzet izgalma elillant. Közömbösen sétálnak a parkban, és valószínűleg egy következő helyzetre ugyanúgy reagálnak majd.

Ami érdekes ebben a viselkedési mintában, hogy újra meg újra ugyanezt tapasztaljuk sok intézetis gyereknél, és azoknál is, akik a nagyvárosok nyomornegyedeiben élnek. Vagyis, (1) a tapasztalat egysíkú, diffúz – a részvétel a helyzetben egészen személytelen; (2) az ingerre azonnali reaktivitás tör fel, és ugyanolyan gyorsan meg is csappan, eloszlik; (3) képtelenség az esemény megragadására és feltárására, még segítséggel sem; és (4) minden feltárási kísérletre bejósolható válaszok: „a te dolgod”, „engem nem érdekel”.

Milyen tapasztalatai voltak ezeknek a gyerekeknek, amelyek ilyen szimpla, vagy/vagy észlelését keltették bennük a világnak és saját belső válaszaiknak? Megtudhatunk valamit a családi környezetükben zajló szocializáló folyamatokról, ami végül elrabolja tőlük az események, az életterük gazdag, finom, bonyolult megélését? Kik ezek a gyerekek? Milyenek a családjaik?

Találkozva a Wiltwyck javítóintézetis gyerekeivel, érdeklődésünket az keltette fel, hogy ismételten olyan helyzetekkel szembesültünk, amelyek a szokásos megközelítésekkel elemezhetetlenek voltak. Az intenzív, egyénre szabott kezelések ellenére szinte ironikus drámai kudarcaink voltak – sütött belőlük a reménytelenség.

Ugyanakkor olyan családi atmoszférával találkoztunk, amelyben a családterápia hagyományos felfogása, miszerint a család a hasznos társadalmi szerepvállalásra készíti fel a következő nemzedéket, keményen megkérdőjeleződött. Láttuk, hogy a családi hatások ellensúlyozását célzó sokféle program nélkülözi annak gondos tanulmányozását, hogyan is érvényesülnek a negatív hatások. Főleg az iskolákra, a környezetre, a közösségre tették a hangsúlyt, vagyis a családon kívüli szisztémákra. Érzékelhetően azzal a kimondatlan hittel készültek, hogy a család mint szociális egység elégtelen a gyorsan változó társadalmi követelményekkel megbirkózni.

Azonban azt is átéreztük, hogy többet kell tudnunk ezeknek a családoknak a belső folyamatairól. Láttuk, mennyire nem működnek a külső programok, és úgy véltük, ennek oka, hogy elmaradt az ilyen családok kultúrájának feltárása. Ha kezdjük megérteni az alapvető belső hatásokat, módosítani tudjuk a „külső” programokat. Ennek következtében kutatásunk és ez a könyv nagyrészt a családi kölcsönhatások megismerésére fókuszál, bár tudjuk, hogy az extrafamiliáris tényezők szintén fontosak.

Munkánk főleg a Wiltwyck Fiúiskolában zajlott. Ez bentlakásos intézmény, száz, 8–12 éves fiú számára. Bár eredetileg protestáns, fekete deviáns gyerekek számára létesült, az utóbbi években nem követelmény az etnikai csoporthoz tartozás. Jelenleg a felvevő területét New York City gettói jelentik. A bekerültek rendes oktatásban részesülnek, emellett vallásos nevelés és különféle terápiák vannak. A felvétel oka valamilyen törvényszegés; a bűnözés sokszor életmód, de nagy szerepet játszik a szegénység is. Vannak mentális és testi fogyatékosok is, és sokszor az egyszerű túlélés már siker. A nyomornegyedek „termékei” ők. A pszichoterápia hagyományos módszereivel nehéz elérni ezeket a sérült és ellenséges gyerekeket. Életük fő meghatározója a rémületes szegénység és a legkülönfélébb patológiák. Semmi más nincs ezeken kívül. Önellátás van: ha nincs otthon étel, lopni kell, mindegy, honnan. A szerencsét az jelenti, ha készpénz a zsákmány. A család élete kaotikus, kiszámíthatatlan, sokszor az ágyon is osztozni kell. Nyaranta akár naphosszat lehet az utcán lógni, csavarogni, és különféle balhékat kieszelni. Végül is a balhék izgalma jelenti nekik azt, hogy valakik.

Ezek a gyerekek jelentették a kihívást nekünk. Elszegényedett, halmozottan hátrányos, instabil családok, főleg feketék és portorikóiak, zsúfolt lakásokban, patkányoktól elárasztott utcákban. Amilyenek New York City nyomornegyedei, de voltaképpen az USA valamennyi nagyvárosában vannak lepusztult városrészek, hasonló népességgel. Nem tudjuk pontosan megmondani, mi reprezentálja leginkább ezeket a családokat. Ami közös bennük, a kemény harc a túlélésért. Gyakran több intézménnyel is változó mélységű kapcsolatban állnak, mint rendőrség, segélyező hivatalok, idegenrendészet, állami egészségügy, szociális szolgálatok, munkanélküli hivatal, beteglátogató nővér, iskolai felügyelők és további civil vagy állami, egyházi karitatív intézmények. Mégis névtelenek. Bár folyamatosan érintkeznek ezen intézmények képviselőivel, árnyékban vannak, kimaradva a társadalom fő áramából. Munkanélküliségük, az alkotó munka hiánya, az antiszocialitás és krónikus függésük az említett szervezetektől nemcsak komolyan megcsapolja a közösség erőforrásait, de folytonosan kikezdi a stabilabb munkásrétegek és a középosztály önelégültségét és jóllétét is.