Sigmund Freud írásai sorozat 19. része

Totem és tabu (1912-13). Totem und Taboo

Az előszóban Freud közli, hogy a tanulmány írására Wundt munkái és (1910-ben, amikor készült az írásra, az akkor még barát) Jung érdeklődése ösztönözte – ám köztudott, hogy a kultúrantropológia kérdései régóta izgattták. Fő jelentősége ennek a négy tanulmánynak, hogy ezekben fekteti le a szociálpszichológia pszichoanalitikus felfogását; továbbá a 4. tanulmányban megjelenik a darwini „őshorda” alkalmazása a primitív társadalomszerveződésre.

I. A incesztus-iszony

II. A tabu és az érzelmi rezdülések ambivalenciája

III. Az animizmus, a mágia és a gondolatok mindenhatósága

IV. A totemizmus visszatérése a gyermekkorban

A tanulmányt Pártos Zoltán fordította. Elérhető (az érdektelen kitérők kihagyásával és a fordítás némi magyarításával) az Animula Freud-füzetek sorozatában.

Tömegpszichológia és én-analízis (1921c). Massenpsychologie und Ich-Analyse

Freud levelezéséből tudjuk, hogy a tömeg viselkedésének kérdése 1919 tavaszán kezdte el foglalkoztatni, és 1921 februárjában kezdett a tanulmány végső formát ölteni. Gondolkodásának vonala elsősorban a Totem és tabu negyedik esszéjében foglaltakat követi.

I. Bevezetés. A személyiséglélektan az egyes emberrel foglalkozik, és azt kutatja, hogyan talál kielégülést ösztönkésztetéseire. A „másik” tárgyként, modellként jelenik meg, és általában nagyon kis számú személy van rá hatással. Az ellentét a narcisztikus mentális lét és a társadalmiság között teljesen figyelmen kívül marad a személyiséglélektanban. Ezzel szemben a csoportpszichológia „tagként” foglalkozik az egyes emberrel: egy nemzet, egy kaszt, egy hivatás, egy intézmény, vagy valamilyen csoportosulás tagja. Mondhatjuk-e, hogy a csoport különleges körülményei között tapasztalható jelenségek valamilyen különleges, másra vissza nem vezethető, egyéb helyzetekben nem kifejeződő ösztönnek, a szociális ösztönnek a megnyilvánulásai, vagy valami másról van itt szó?

II. A tömeglélektan Le Bon féle ábrázolása. Ahhoz, hogy az egyének csoportban működjenek, kell lennie valamilyen egyesítő erőnek. Le Bon (A tömegek lélektana c. elismert könyvében) azt írja, hogy a tömegbe tagozódással elmosódik az egyes ember egyéni öröksége, azaz a rá jellemző sajátosságok. A „faji tudattalan” kerül felszínre, aminek következtében a heterogén egyéni különbségek alámerülnek, és fennmarad, ami homogén. A tömegben levő egyént a legyőzhetetlen hatalom érzete szállja meg, és emiatt enged ösztöneinek, amiket egyénként korlátozna. Le Bon úgy látja, hogy az egyének egy csoportban olyan új jellemzőket mutatnak, amelyeket korábban nem birtokoltak. Ennek három oka lehet: 1) áthatja őket a csoport legyőzhetetlen hatalma, ami felszabadítja az ösztönöket; 2) a többiek érzelmi állapotának „ragályossága”; és 3) a vezér által létrehozott tömegszuggesztió. A tömegre jellemző, hogy lobbanékony, változékony és ingerlékeny. Mondhatjuk, majdnem kizárólag a tudattalan vezérli. Miután nincsen belső kritika, a csoport hiszékeny, ki van téve a szóbeli manipulációnak. Az igazság nem érdekes; a tömeg több fokozattal is lesüllyed a civilizáltság lépcsőjén.

III. A kollektív lélek egyéb méltatásai. A tömegnek a fentebb leírt két fő jellemzője (a szellemi teljesítmény kollektív gátlódása, illetve az érzelmi vezérelhetőség) régóta ismert. Kevésbé szokták kiemelni, hogy a tömegben az egyéni érdek elhalványul (kivéve a szónokét), emiatt az erkölcsiség lehet sokkal magasabb színvonalú is. Az együttes lét megemeli az emberi hajlandóságot az önzetlenségre, az odaadásra. Egy csoport képződésének a legfontosabb eredménye, hogy elragadtatást, érzelmeket „termel” minden tagjában. Ez elsősorban a rövid életű („forradalmi”) tömegre jellemző, miközben sokkal gyakoribb, hogy az emberek az életüket tartós csoportosulásokban, a társadalom intézményeiben töltik. A tömegben bekövetkező általános intelligencia-gátlódást ez a helyzet sem zárja ki. A csoport mindig lesüllyed csekélyebb intelligenciájú tagjai szintjére, továbbá az affektív telítettség nemigen kedvez a komoly szellemi munkának, sőt a tömeg meg is félemlít, akadályoz a szabad gondolkodásában, és feloldja a felelősséget is.

IV. Szuggesztió és libidó. Mi a magyarázat azokra a változásokra, amik az egyénnél bekövetkeznek a tömegbe kerüléssel? Erre a kutatók két jelenséget találtak: az egyének kölcsönös szuggesztióját, illetve a vezér presztízsét. Freud szerint viszont a „szuggesztió”, mint jelenség, önmagát magyarázza, ezért is idegenkedik magyarázatként használni, inkább a libidó viselkedésével magyarázza a változásokat a tömegben. A „tömeglélek” lényege a libidinális, vagyis érzelmi kötődésekben rejlik. A tömegben az egyének viselkedésének a kulcsa, hogy a többiek „kedvére tesznek”.

V. Kétféle mesterséges tömeg: az egyház és a hadsereg. Mind a kettő mesterséges csoport, ami annyit tesz, hogy bizonyos külső kényszerrel védik meg magukat a feloszlástól, és a szerkezetükben esetlegesen bekövetkezhető változásoktól. Az embereket általában nem kérdezik afelől, hogy szeretnének-e ezekhez tartozni; a kilépési kísérlet általában üldözendő, büntetendő, vagy legalábbis nagyon határozott feltételekhez van kötve. A széteséstől azonban nemcsak ez véd, hanem az, hogy mind a kettőben ugyanaz a látszat (illúzió) működik: „a vezér szeret engem”. Ez a vezető (a katolikus egyházban) Krisztus, a hadseregben a hadvezér. Ha ezen illúzió megszűnik, rögtön megindul a bomlás, és ahogyan a külső kényszer engedi, fokozatosan szétesik mind az egyház, mind a sereg. Tehát itt is hatékony a libidinális kötődés.

VI. További feladatok és kutatási irányok. Csupán az, hogy az emberek összegyűlnek, még nem csoport. Pszichológiai értelemben már két ember között is bizalmas, és bizonyos ideje már tartó érzelmi kapcsolat szükséges. Az intim közelség ugyanakkor feltámasztja az idegenkedést és az ellenségességet is, amit szükséges elfojtani. Ebben felismerhetjük a narcizmust, ami az egyén megóvása érdekében hat. A csoporton belül ez az intolerancia ideiglenesen vagy tartósan eltűnik. Az, hogy a libidó csatlakozik a csoporthoz tartozás fontos követelményéhez, felveti, hogy a csoportképződés lényege egy másfajta libidinális kötődés a tagok között.

VII. Az identifikálódás. Az azonosulás jól ismert jelenség a pszichoanalízisben. Már a legkoraibb életévekben fontos szerepe van,mnt ahogyan az Ödipusz komplexusban is. Ez, mint az érzelmi kötődés legkorábbi formája, képes a libidinózus tárgykapcsolatot helyettesíteni, és létrejöhet minden újonnan fölismert, más emberrel közös vonás hatására. Minél jelentősebb ez a közös vonás, annál eredményesebb a részleges azonosulás, és ezáltal már egy új kötelék kezdetének tekinthető. Nyilvánvaló a tömegben lévők között az ilyenféle azonosulás. Valószínűleg a legfontosabb közös vonás a vezérhez (eszméhez) kötődés lehet.

VIII. A szerelem és a hipnózis. A szerelmet vizsgálva – ami nem más, mint a tárgy megszállása szexuális ösztönökkel – kezdettől fogva szembetűnő a túlbecsülés jelensége; azt látjuk, hogy a szeretett személy kritikán kívüli helyzetet élvez, tulajdonságait felértékelik. Az ítéletnek ezt a meghamisító igyekezetét nevezzük idealizálásnak. A tárgy itt ugyanolyan elbánásban részesül, akár a saját én, tehát a szerelemben nagy adag narcisztikus libidó áramlik át a tárgyra. Néha ez szembeszökően arra szolgál, hogy az egyén a saját, de el nem ért énideálját helyettesítse; az ember olyanfajta tökélyt tulajdonít a másiknak, melyre saját énje is igyekszik, és ezen a kerülő úton elégíti ki a narcizmusát. A szerelem és a hipnózis megegyezése szembetűnő; ugyanaz az alázatos függőség és kritikátlanság tapasztalható a hipnotizőrrel szemben, mint a szeretett tárggyal. Az énideál helyébe a hipnotizőr lép. A hipnotikus kapcsolat határtalan, szerelmes odaadás, de kizárva a szexuális kielégülés lehetőségét. A hipnózis könnyedén megoldja a tömeg libidinózus felépítésének rejtélyét (leginkább azét a tömegét, aminek van vezére, és nem nagyon „szervezett”): olyan egyénekből áll, akik az énideáljuk helyére egy és ugyanazt a (külső) tárgyat, azaz a vezért állították, és ennek következtében egymással is képesek azonosulni.

IX. A nyájösztön. A tömegre jellegzetes vonás, hogy az egyénnek hiányzik az önállósága és a kezdeményező készsége, a reagálásai pedig hasonlítanak a többi társakéira. Vagyis lesüllyed a tömegtagok átlagának szintjére. Ez is abban az irányban hat, mint a többi jellemző (az intellektuális teljesítmény és az önmérséklet meggyöngül, képtelenség a kivárásra, az érzelmi korláttalanság és féktelen levezetődése a cselekvésben). Ez a fajta infantilis regresszió különösen a közönséges tömeg sajátja, a már tárgyalt, jól szervezett, mesterséges tömegekben így nem tud felszínre kerülni. A tömeg állapotában az egyének elszigetelt érzelmi mozgásai és értelmi teljesítményei nem képesek önmagukban megvalósulni; csak a többiek részéről jövő ismétlés tudja felerősíteni. Az egyént uralma alatt tartja a tömeglélek (elég csak a nemzeti-faji sajátságokkal, a származással kapcsolatos előítéletekre gondolni). Mindezeket együttesen nevezhetjük nyájösztönnek, ami végső soron filogenetikai örökségünk. A gyermekkori kamaszcsapatok példája azt mutatja, hogy azokban fő elv az igazságosság, és a „mindenki egyenlő”. A magasan szervezett tömegeknél, mint amilyen a hadsereg és az egyház is, ez az elv úgy módosul: a vezér egyformán szeret mindenkit, illetve fordítva is, mindenki rajong őérte. Ez alapján azt a felfogást, hogy az ember nyáj-állat, azzal helyesbíthetjük, hogy horda-állat.

X. A tömeg és az őshorda. Eredetileg Ch. Darwin sejtése volt, hogy az emberi társadalom ősformája az erős vezér által korlátlanul uralt horda. Az ilyen csoportokra jellemző az egyéni öntudat beszűkítése, az érzések és gondolatok közös iránya, az érzelmek és a tudattalan túlsúlya, a szándékok közvetlen kivitelezése. Ahogyan az ősapa éibidinózusan kötötte magához a horda tagjait, éppen úgy köti meg a tömeg vezére a híveit. A híveknek szükségük van az ő imádatára, ő viszont független, nincs szüksége megerősítésre másoktól. Ebből következik, hogy a vezér énjében kevés libidinózus kötelék volt, saját magán kívül senkit sem szeretett, legfeljebb akkor és annyira, amikor és amennyire ez az érdekeit szolgálta. Énje nem pocsékolódott a tárgyakra. A tömegben élők számára még most is szükséges az az ábránd, hogy a vezér mindannyiukat egyenlően szereti – pedig a vezér senkit nem szeret (saját magán kívül); a természete uralkodó, teljesen narcisztikus, viszont magabiztos és autonóm.

XI. Egy lépcsőfok az énben. Minden egyén több csoportnak is tagja, így többféle azonosulás is köti, és az énideálját is sokféle mintából gyúrja össze. Tehát mindenkinek többféle csoporttudata van, és megpróbálja magát ezek főlé emelni, így teremtve meg magának a függetlenség és eredetiség egy darabkáját. Sok egyénben az ego és az én-ideál közötti különbség nem nagyon kimunkált, hanem egybeesik – az ego gyakran ezáltal őrzi a valamikori narcisztikus önönelégültségét. Akik nem ennyire primitívek, azok átélik az énjük és az énideál közötti diszkrepanciát, ami nem viselhető el tartósan. Periodikusan lázadások vannak a gyötrő énideál ellen. Freud ezt párhuzamba állítja a számtalan embernél megfigyelhető hangulat-ingadozásokkal. Lehetségesnek tartja, hogy ezek a hangulatváltások nem szervi eredetűek, hanem pszichogének – az én fellázad a gyötrő énideál ellen (és hipománia formájában időlegesen átveszi az uralmat).

A tanulmányt fordította Szalai István.