Pszichiátriai támasz? Vagy valódi irodalom? Ritkán fordul elő, hogy egy írás mindkét követelménynek eleget tudjon tenni, de az eddig elsősorban groteszk hangvételű szépprózáiról ismert Lajta Erika legújabb regénye joggal tarthat számot mind a lélektan iránt érdeklődők, mind pedig az irodalom szerelmeseinek figyelmére. A történet az 1980-as évek végén, a hárshegyi ideggyógyintézetben játszódik, s egy pszichoterápiás kezelés közben kialakult szerelmet (indulatátvitelt?) ír le, mely egy különös egyéniségű, depresszióval küzdő fiatal lány és az orvosa között bontakozik ki. Lajta Erika olyan neves, a depresszió legmélyebb bugyrait is ábrázolni képes szerzők, mint Sylvia Plath és Elizabeth Wurtzel után is tud újat mondani a depresszióról, a terapeuta és a betege között kialakuló sajátos kapcsolatról. A könyvnek külön értéke, hogy bár egy olyan „sötét” témát tárgyal, amilyen a depresszió, írója egy pillanatra sem veszti el humorérzékét. Az ironikus szemlélet, a dolgok abszurd oldala iránti fogékonyság mindvégig jótékonyan áthatja a kötetet.