Előszó (Kenneth Gergen) 5
Bevezető (Michael F. Hoyt) 11
A konstruktív terápiák kulcselemei vagy megkülönböztető jellegzetességei 11
Nyelv és beszéd 13
A változás 16
Kinek a terápiája? Kinek a története? Kinek az élete? 17
Hogyan jött létre ez a könyv? 19

1. Az újradöntés módszere narratív lencsén keresztül (James & Barbara Allen) 22
Az újradöntés folyamata 22
Gyakorlati elemek 28
A gyakorlat további elemei 31
Az újradöntés módszere mint narratív terápia 33
Más narratív terápiák az újradöntés tükrében 35

2. Fejlesztő eszmecserék (Harlene Anderson, Susan B. Levin) 37
Különböző terápiás kultúrák 38
Terápiás következmények 40
„Tetszik vagy sem, az élet tele van efféle követelményekkel” 44
Még egyszer a filozófiai álláspontról 61

3. Az adleri pszichoterápia mint konstruktivista terápia (Jon Carlson, Len Sperry) 63
Abölcseleti alapok 64
Egy klinikai példa: Sandra esete 70

4. Hogyan kerül a racionális-emotív terápia a konstruktivista táborba? (Albert Ellis) 77
Mennyire konstruktivista a racionális-emotív terápia 79
Az aktív-direktív megközelítés 83
Figyelmeztetések és megszorítások 87

5. A modell mellőzése a családterápiában (Lynn Hoffman) 94
Areflektív beszélgetés 97
Az észlelések felhője 99
Átgyúrás 100
A figyelmes közösség 102
A modellek mellőzése 104
Terápiás optimizmus 107
Saját gyakorlatom 108

6. Gyermekek történetei, gyermekek megoldásai (Jeff Chang) 112
Szociális konstrukcionizmus és antistrukturalizmus 112
Összefogás 113
A gyermek fejlõdése 115
A terápia öt kulcsfeladata 116

7. Menekülés a lehetetlenség világából (Barry L. Duncan et al.) 130
Mindent, amit a terápiáról tudnunk kell, egy tízéves gyerektől tanultuk 131
Dinoszauruszok, elméletek és konstruktív gondolatok 134
Molly: tegyük a lehetetlent egyszerűvé 135
A kliens elmélete a változásról 139
Esetismertetés: szójátékok 142
Találékonyság és a dinoszauruszok 146

8. fejezet. Megoldásközpontú párterápia (Insoo Kim Berg) 149
Gyújtópontban nem a problémák, hanem a megoldások 149
Tájékozódási pontok 150
Tegyük azt, ami működik!

Bevezető

Michael F. Hoyt

A konstruktív terápiák arra a felismerésre alapozódnak, hogy az emberi lény jelentésteremtő, azaz nem pusztán felfedezi, hanem megalkotja a saját lélektani realitását. Tehát ez a szemlélet azon a „konstrukción” alapul, hogy „konstruktívak vagyunk”, hogy tevékenyen olyan világnézetet építünk fel, amely befolyásolja cselekedeteinket. A klinikusok, akik azon elméleti modellek közül válogatnak, melyek a konstruktív terápiák égisze alá tartoznak – mint például a megoldásközpontú, a narratív és kollaboratív nyelvi rendszerek, a visszajelző munkacsoport, az interakcionális és a neoericksoni – különösen nagyra becsülik az olyankor megnyíló terápiás lehetõségeket, amikor a hangsúly egy olyan választásra esik, amely a tiszteletteljes együttműködésre avagy összefogásra és a kliens képességeinek és erőforrásainak teljesebb kihasználására épül. A konstruktív terápiák célja, hogy a kliensek életében kedvező változásokat idézzenek elő úgy, hogy az előnyösebb („klinikai” vagy „terápiás”) valóságok társas megalkotását tartják szem előtt. Segítünk a klienseknek olyan „különbséget létrehozni, amely különbséget teremt”.

Ez a könyv gazdag gyűjteménye az avatott gyakorlati és elméleti szakemberek által kínált gyümölcsöző elképzeléseknek, különleges technikáknak és lebilincselő esettanulmányoknak. Reményem és szándékom, hogy ez a kötet „használati útmutatóként” szolgáljon, számtalan csínját-bínját nyújtva annak a gyakorlatnak, ami a nyelvben rejlő erők és a képzelet teljesebb felismerésén alapul, s aminek alapelvei a gondozás, az összefogás és a kliens illetékességének tisztelete.

A KONSTRUKTÍV TERÁPIÁK KULCSELEMEI VAGY MEGKÜLÖNBÖZTETŐ JELLEGZETESSÉGEI

A pszichoterápia területén mozgalom indult el egy olyan új irányba, amely az emberi hatóerők és lehetőségek nagyobb megbecsülésére buzdít. Inkább azokra az energiákra és erőforrásokra összpontosít, amiket a kliens fektet a vállalkozásba, mintsem a gyengeségeire vagy korlátaira. Nagyobb hangsúlyt vet arra, hogy az emberek hová akarnak eljutni, mint arra, hogy hol voltak eddig.

Nem feledkezik meg bizonyos fájdalmas és komoly helyzetekről, ám eltávolodik a hagyományos pszichiátriai stigmatizálástól és derűlátóbb szemlélettel úgy közeledik az emberekhez, mint akik – jól vagy rosszul – a maguk szakállára és a maguk erejéből teremtik saját realitásaikat.

Miközben a terapeutát még mindig úgy könyvelik el, hogy ő az, aki bizonyos jártasságot és szakértelmet visz a klinikai mozzanatba, jelentős távolodás megy végbe attól az objektivista felfogástól, hogy a terapeuta az, aki tudja, mi a „helyes” és ily módon „beavatkozást” vagy „kezelést” végez a „betegen”, hogy a „legjobbat” érje el (és ekképpen „segítsen” a bajon.) Mi a terapeutát és kliensét inkább közös résztvevőknek tekintjük abban a jelentést alkotó folyamatban, ami a világban létezésünk reménytelibb, képességekkel felruházó és végső soron hasznosabb értelmét teremti meg. Mint Lynn Hoffman kifejti:

„Végeredményben egy bölcseleti vízválasztó gerincén haladva az egyik oldalon a hagyományos, ‘modern’ álláspontot találjuk, ami a korszerű tudomány objektivitásához ragaszkodik. A másik oldalra tekintve a ‘posztmodern’ tájkép látható, ami szerint a valóság semmilyen komplex emberi értelemben soha nem független megismerésének nyelvünkbe foglalt módjaitól.”

Ez a változás a lélektanban megindult szociális konstrukcionista mozgalom része. A konstruktív terapeuta felismeri, hogy „lencséken” át tekintünk egy „tükörszobába”. Hogy a tudás „szemléletbeli”; vagyis „ahogyan nézünk, meghatározza azt, amit látunk, és hogy amit látunk, meghatározza azt, amit teszünk”. Hogy akarva-akaratlan folyton visszatérő önteremtésben veszünk részt. Hogy a történetet „tesszük”, nem pedig „vesszük”. A konstruktív terapeuta lemond a bizonyosság kísértéseiről, megőrzi kíváncsiságát és bizonyos egészséges tiszteletlenséget mutat, gyanúval illetve minden átfogó elméletet – mivel semmilyen társas elmélet nem számíthat érvényességre az adott sajátos összefüggéskörön és értékrendszeren kívül. Felismeri, hogy a pszichoterápia nem más, mint a klinikai ismeretelmélet gyakorlati alkalmazása.

Inkább hermeneutika, mint technika, és inkább költészet, mint fizika, midőn az emberi élet színét és fonákját vizsgálja. Lemond a pozitivista szárazföldről és résztvevő-társként vagy társszerzőként a vesz részt a folyamatban.

A konstruktív terapeuta felismeri, hogy azon fogalmak, amikkel a világot felfogjuk, társadalmi műtermékek, az emberek közötti, történelmileg kijelölt cserefolyamatok termékei. A konstrukcionista álláspont szerint a megértés folyamatát nem a természet ösztönerői hajtják, hanem az egyének tevőleges, együttműködő, a kapcsolatban születő vállalkozásából ered. Ennélfogva:

NYELV ÉS BESZÉD

Ahogyan „megismerünk” és „megértünk”, nyelvi rendszereinken keresztül megy végbe. A nyelvvel és a nyelvhasználattal jelentést alkotunkés információt cserélünk. A nyelv a maga elidegeníthetetlen tulajdonságánál és legbelsőbb természeténél fogva személyközi. Amit „valóságnak” hívunk, társadalmilag van megalkotva; ennélfogva „együttműködéses megismerésre” utal.

A nyelv eszköz, és több annál. A mód, ahogyan hangsúlyozunk, szervez bennünket, alakítja tudatunkat és strukturálja valóságunkat. A „képzetet” jelentő görög szó, az eidosz az idein (látni) igéből származik, és mint főnév, két dolgot jelent: a) valami, amit formának látunk, és b) látásmód, ami perspektívát nyújt. Azaz képzeteket (ideákat) látunk, egyszersmind látunk is általuk. Ahogyan Jean-Paul Sartre írta:

„A tárgyak megnevezése abban áll, hogy közvetlen, el nem gondolt, talán észre sem vett események jutnak a reflexió és az objektív elme síkjára”.

A konstruktív terapeuták arra összpontosítanak, hogyan építi fel a nyelv világnézetünket, és hogy ezeknek a konstrukcióknak mik a hasznai, gyakorlati következményei. Watzlawick, Weakland és Fisch (1974) ezt világítja meg a Változás: a problémaalkotás és problémamegoldás alapelvei c. gondolatébresztő művében:

Minthogy azonban a múlt eseményei nyilvánvalóan megváltoztathatatlanok, vagyis kénytelenek vagyunk minden reményünket feladni, amit a változás lehetőségéhez fűzünk, fel kell tételeznünk, hogy – legalábbis egyes jelentékeny vonatkozásokban – a múltnak csak azáltal van befolyása a jelenre, ahogyan az egyén jelenleg értelmezi a múltbéli tapasztalatokat. Ha pedig ez így van, akkor a múlt jelentősége nem „igazság” és „valóság” kérdése többé, hanem hogy itt-és-most inkább tekintünk-e rá emígy, mint amúgy. Következésképpen nincs kényszerítő okunk arra, hogy a múltnak a jelenhez képest elsőbbséget vagy okbeliséget tulajdonítsunk – vagyis a múlt újraértelmezése csupán egyike annak a sok útnak, amivel a jelent befolyásolni lehet. Ebben az esetben visszajutunk az egyetlen értelmes, azaz pragmatikus kérdéshez: Hogyan lehet az aktuális viselkedés kívánatos változását a leghatékonyabban előidézni?

A fenti idézetben foglalt „tekintünk rá” a nyelven át fejeződik ki. Gergen (1993) ezt így magyarázza:

A különféle beszámolók, amiket a kliens a terápiába hoz – a szenvedések, szomorúságok, kudarcok és hasonlók történetei – nem arra szolgálnak, hogy közelebb vigyenek a talán vágyak vagy kognitív tévedések által torzított valósághoz. Ezek inkább életkonstrukciók, narratívákból, metaforákból, kulturális gondolkodásmódokból és hasonlókból épülve fel. Jobban hasonlítanak költői vagy zenekísérethez, mint tükörhöz vagy térképhez. Legnagyobb jelentőségük pedig nem a viszonylagos érvényességükben rejlik, hanem társas hasznosságukban. Ebben az összefüggésben a terápia egyik legfontosabb célja az lesz, hogy megszabadítsa a klienst a beszámoló sajátos nemétől, és hogy utat nyisson a több haszonnal kecsegtető alternatíváknak.

Vagyis a nyelv satuba szorít és/vagy felszabadít. Az élettörténet egyszerre a mi teremtményünk és a teremtőnk is. Legfőbb módja annak, ahogyan másokkal együtt mindannyian részt veszünk önmagunk megalkotásában és újraalkotásában társas lényként. Amikor a kapcsolatok, amikre a magunk fenntartásában és éltetésében támaszkodunk, bajban vannak, gyakran úgy érezzük magunkat, hogy nem annyira a szerzői vagyunk saját történetünknek, hanem inkább színészek, akik másoktól kapott, ha ugyan nem előre megírt szerepeket ismételünk kárhozatos, valamely fájdalmas vég felé taszító drámákban.

E nézet szerint tehát a terápia a beszélgetés sajátos nemének tekinthető. A változás az új jelentés kifejlődése a párbeszéden keresztül. Anderson és Goolishian (1992) rávilágít a terapeuta egyes választásaira is az ilyen „terápiás beszélgetés” közös megteremtésében. Eszerint a terapeuta

Fontos észben tartanunk, hogy a nyelvet és a nyelvhasználatot tágabban kell felfognunk, mint a puszta beszédet vagy beszélgetést. Ez nem olyan társalgás, ami csupán a szavak cseréjére összpontosít és elkendőzi a különféle társas komplexitásokat. Továbbá sok minden megy végbe a terápiában, ami nem verbális önmagában.

Tom Andersen (1992) szintén a „terápiás eszmecsere” konstruktív alkalmazását hangsúlyozza egy új történet vagy narratíva kifejlesztésében:

„A beszéd befelé és kifelé (azaz másokkal) egyik útja annak, hogy meghatározzuk magunkat. Ebben az értelemben azzá tesz bennünket, akik használata pillanatában vagyunk… Mondhatná valaki, hogy az új jelentések keresése, ami gyakran új nyelv keresését foglalja magába, nem más, mint a magunk keresése – azon mivoltunké, amivel a legkellemesebben érezzük magunkat. Az úgynevezett `terápia’ e keresés egyik formájának tekinthető: új leírásokat, új megértéseket, új jelentéseket, a szavak új árnyalatait és végső soron önmagunk új meghatározásait keressük.”

A narratív terapeuták általában arra kérik a problémában érintett személyeket, hogy alkossanak maguknak új történetet, externalizálva a gondot. Ez része az újramesélésnek, a történet újraírásának. Minden történet tele van hézagokkal – ezek a rések úgy mozgósítják az egyének képzeletét, akár egy váratlan szakadék az erdei kiránduláson. Az embernek át kell írnia a dolgokat. Az élet fejlődése hasonlít újraírásának folyamatához; ahhoz a folyamathoz, ahogyan a személy belép a történetekbe, átveszi és a maga képére szabja őket.

MI A VÁLTOZÁS?

Ahogyan Lynn Miller írta:

Társas világunkat, benne önmagunkat és másokat úgy teremtjük meg, hogy sajátos módon vesszük figyelembe és értelmezzük életélményeinket. Történetalkotásunk többnyire arról szól, hogy életünket formáló „objektív tényeket” ír le, mintegy próbára téve – és rendszerint megerősítve – feltevéseinket a társas valóságról. Az új élettörténetek újrarendezik mindazt, amit egykor megváltoztathatatlan igazságnak és objektív valóságnak hittünk. Azok a jelentések, amiket e történetekből kihámozunk, gyakran úgy működnek, mint önbeteljesítő jóslatok. A rövid terápiák hívei úgy aknázzák ki klienseik képességét és készségét az önbeteljesítő jóslatok kifejlesztésére, hogy arra buzdítják őket: alkossanak minél több új történetet magukról és az életükről. (1997: 213)

A konstruktív terapeuta alapfeltevése, hogy azok a valódi hatások számítanak, ahogyan az egyén a környező valóságot értelmezi.1 Ennek a felfogásnak egyetlen komoly veszélyét jól megjeleníti egy ismert mondás: „Az éhség újrafogalmazása nem segít a szegény családokon.”

Idézzük tovább Minuchint: „A nyomorgó családok nagymértékben meg vannak fosztva attól a hatalomtól, hogy maguk írják a történetüket. A reménytelenség, gyámoltalanság és kiszolgáltatottság narratíváit a társadalmi intézmények írják együtt velük, ha ugyan nem diktálják nekik. Amikor e történetek intézményi és társadalmi társszerzői láthatatlanná válnak, amikor a családi narratívák úgy tárulnak elénk, mintha csupán a képzelet szülte volna őket, a családtagok még levertebbek lesznek, a lehetséges segítők összezavarodnak és minden közreműködő eredményessége csökken.” (1991: 49)

Tegyük ehhez hozzá, hogy erről beszélni egyes klienseknek kényelmetlen. Kifogásként használhatják arra, hogy semmit sem tesznek a változásért.

KINEK A TERÁPIÁJA? KINEK A TÖRTÉNETE? KINEK AZ ÉLETE?

Miközben a stratégiás terapeuták, mint például Haley (1987) kifejezett felelősséggel ruházták fel a terapeutát azért, hogy valami történést idézzen elő, a gyakorlatban minden klinikus jelentős hatalmat gyakorol. Megoldásközpontú perspektívából fogalmazva, ez teljesen világos: „Minthogy nem kerülhetjük el a vezetést, a kérdés az lesz: hová vezessük a klienseinket? … A megoldásközpontú terapeuták arra használják kérdéseiket, hogy kölcsönösen kielégítő beszélgetést teremtsenek velük. Nem arra szánják, hogy információkat szedjenek ki a folyamatban lévő terápiás beszélgetéseken kívüli világról, hanem hogy információhoz jussanak a kliensek életéről szóló új történetek építésében. Ebben az értelemben minden kérdés konstruktív. Arra való, hogy célokat határozzon meg és olyan megoldásokat alkosson, amelyek terapeuta feltevése szerint már jelen vannak a kliens életében.” (Miller, 1999)

A Narratív megoldások a rövid terápiában c. könyvükben Eron és Lund hasonlóképpen világítják meg a narratív terapeuták céltudatos viszonyulását: Michael White és David Epston térképet ad a terapeutának, hogyan kormányozza a hatékony beszélgetést. Célt jelöl ki a terapeuta megjegyzéseinek és kérdéseinek, irányt szab az alternatív történetek felkutatásának. White és Epston nézete szerint a terapeuták felelősek azért, amit tesznek. Noha a klienst tekintik a szakértőnek és az elsődleges szerzőnek, a terapeutát pedig csak másodlagos szerzőnek az újramesélés folyamatában, mégis a terapeuta az, aki felelősséget viseli a változásért. A terapeuták célja, hogy a problémát ízekre szedjék, jelentését megváltoztassák és csökkentsék befolyását az emberek életére… [White és Epston] a személyt visszaemelte a rendszerbe… annak megerősítése révén, hogy az egyén vonzalmai, szándékai, történetei és élményei lényegbevágók a változás folyamatában. Az 1970-es, 80-as évek stratégiás családterapeutáihoz hasonlóan ezeknek a posztmodern terapeutáknak határozotttervük van a probléma megváltoztatására. (1996: 34)

A konstruktív terapeuták – akik eljárásaikat olyan fogalmakba öntik, mint együttműködés, összefogás, közös részvétel, személyköziség és együttes teremtés – különös figyelmet szentelnek az okozatiság, ellenőrzés, hatalom és kontroll kérdéseinek. Ha igazából nem ismerjük el és nem tartjuk tiszteletben a narratív szándékokat és a kliens önmeghatározását, a „meghívás”, a „kíváncsiság” és a „kérdezősködés” alattomban úgy használható fel, hogy közvetett hipnotikus szuggesztió legyen belőle – mondhatnók, manipuláció mehet végbe.

Ezzel ellentétben, a tiszteletteljes együttműködés iránti elkötelezettség részeként a konstruktív terapeuták elkerülik a hatalom bitorlását. Külön gondot fordítanak arra, hogy befogadják a legkülönfélébb szempontokat, hogy meghallják (sőt előhívják) a háttérbe szorítottak hangját, hogy teret adjanak az elnyomott, olykor kezdetleges élmények felismerésének és kifejezésének. Ilyeténképp egynémely konstruktív terapeuta számára a terápia kifejezetten politikai aktus, olyan hely, ahol közszemlére tehetők a hatalom jelvényei, és kiváltságok biztosíthatók az alávetettek vagy jogfosztottak (gyakran színesek, nők, gyermekek, idősek, melegek és leszbikusok, szegények és hajléktalanok, a testileg vagy szellemileg mások, és így tovább) sajátos ismereteinek.Aszemélyes gondokat gyakran úgy tekintik, hogy káros kulturális gyakorlatból erednek, égbekiáltó társadalmi igazságtalanságokból és romboló intézményesített attitűdök elfogadásából. Élénk érdeklődéssel figyelik, ki határozza meg, miképpen és miről beszélünk. A konstruktív terapeuták valahol középen találkoznak a klienseikkel. Utóbbiak kérik a terapeuta segítségét, de egyik oldal sem felsőbbrendű, vagy nem döntőbírája annak, hogy mi az érvényes, törvényes vagy helyes. (Vagy ha mégis, az végső soron nem a terapeuta.) A megközelítés „kölcsönösségszerű”, a terapeuta „igazi résztvevő”. Erről Drengenberg (1996) közöl egy encounter mondókát:

Közös térben találkozunk… nem hierarchikusan… tisztelve egymást… úszva a kölcsönösség tengerében… világosabban látva, kik vagyunk és mit teszünk és mire van szükségünk… találkozunk, hogy eszmét cseréljünk… mozgósítsuk belső lehetőségeinket a fejlődésre… sohasem leszünk többé ugyanazok…

HOGYAN JÖTT LÉTRE EZ A KÖNYV?

Az utóbbi néhány évben megélénkült az érdeklődés ama különféle terápiás modellek iránt, amik derűlátóbb és „felhasználóbarátibb” eszközöket kínálnak a pszichoterápiás szolgálatokat felkeresők számára. Ezt a mozgolódást bizonyos egybeesés táplálja, ami ötvözi az emberi változások folyamatairól vallott humanisztikus gondolkodást, a tágabb társadalmi mozgásokkal párhuzamos különféle elméleti és klinikai fejlődést (mint az informatikai robbanás, a környezeti ökorendszerek tudatosulása, a kulturális különbözőségek nagyobb elismerése), és – bizonyos fokig – a szervezett gondozás hatékonyságnövelő nyomását a szolgáltatások új módozatainak kifejlesztésére (a már meglévők csökkentése helyett).1 A különféle közlemények, konferenciák és alkotócsoportok széles társadalmi visszhangja erről az érdeklődésről tanúskodik.

A legjelentősebb szakértők széles körét kértük fel közreműködésre. Az alapkövetelmény a következő volt:

Olyan átfogó mű lebeg a szemem előtt, amely a terápia különféle „konstruktivista” megközelítéseit írja le. Azt szeretnénk, ha minden egyes fejezet röviden bemutatná az adott megközelítés elméletét/ logikai alapjait, és esetismertetésekkel szemléltetné, hogyan folyik valójában a munka. Természetesen egyetlen fejezet (vagykönyv) sem képes egy egész pszichoterápiás módszert megtanítani, de reményeink szerint az olvasók az átírások és a kommentárok segítségével ízelítőt kaphatnak abból, ami ténylegesen történik, és ami jellemzi az adott konkrét megközelítést. Célunk egy érdekfeszítőkönyv, ami egyaránt olvasmányos és tanulságos.

Nagy-nagy örömömre szolgált az a rendkívüli gondolatgazdagság, élénk alkotókedv és csodálatos sokszínűség, ami a közreműködők válaszaiban tükröződik. Mindenki a maga módján hámozta ki a saját (többrétű) jelentéseit. Nem új gondolat ez: a Zen-mester Rinzaj néhány évszázaddal ezelőtt így intette tanítványait: „Mindaz, amiről most beszélek, olyan orvosság, amely csak bizonyos betegségek kezelésére alkalmas. A szavaimban nincs semmiféle abszolút igazság.” (Schloegl, 1975) Az amerikai bennszülött tanító, Gördülő Mennydörgés szintén ezt tanácsolja: „Arra intelek benneteket, hogy ne utánozzatok engem, hanem dolgozzátok ki a saját módszereteket. Legyetek eredetiek – ez a népünk hagyománya.” (Boyd, 1974)

Magam arra biztatom az olvasókat, hogy fogadják be és használják alkotóan az új gondolatokat, alkalmazzák saját felismeréseiket és tapasztalataikat, tanuljanak többet, mint amit itt nyomtatásban találnak, és keressenek új utakat, hogy a klienseiket olyan változásokhoz segítsék,amelyek többet hoznak nekik, mint amennyit ők remélnek.