Elõszó 5

Köszönetnyilvánítás 8

Bevezetés. „A jó, a rossz és a csúf” 9

1. fejezet. Jeffrey A. Kottler: A helyzet az, hogy… 17

2. fejezet. Jon Carlson: Befejezés nélküli történetek 25

3. fejezet. Peggy Papp: Egy nyilvános bukta 33

4. fejezet. Arnold A. Lazarus: Hatalmas adag szerénység 41

5. fejezet. Violet Oaklander: Ha tanultam valamit, akkor megbocsáthatok magamnak 52

6. fejezet. Richard Schwartz: A kritikus részeim 58

7. fejezet. William Glasser: Alig vártam már, hogy távozzon 65

8. fejezet. Stephen Lankton: Beszélni a kliens nyelvét 75

9. fejezet. Francine Shapiro: Nem tettem meg a szükséges óvintézkedéseket 82

10. fejezet. Raymond Corsini: Ne ragaszkodj egyetlen megközelítéshez 88

11. fejezet. John Gray: Rossz terápiában lenni 93

12. fejezet. Frank Pittman: Sok kockázatot vállalok 99

13. fejezet. Sam Gladding: Cikcakkban haladni 109

14. fejezet. Susan M. Johnson: Teljesen tehetetlennek éreztem magam 113

15. fejezet. Pat Love: Hallgatni a megérzéseimre 121

16. fejezet. Art Freeman: Nem vagyunk olyan okosak, mint amennyire gondoljuk 126

17. fejezet. John C. Norcross: 50 perc színtiszta ellenségeskedés 133

18. fejezet. Len Sperry: Hagyni, hogy a dolgok személyessé váljanak 141

19. fejezet. Scott D. Miller: Jobban kellett volna tudnom 146

20. fejezet. Michael F. Hoyt: Akkoriban meggondolatlan voltam 155

21. fejezet. Richard B. Stuart: Túl sokra számítok 163

22. fejezet. Michele Weiner-Davis: Villámcsapásként ért – már megint! 176

23. fejezet. Néhány közös téma és lecke 184

Irodalom 190

Ez a könyv meglepő őszinteséggel fedi fel a legjobb terapeuták által elkövetett legnagyobb terápiás baklövéseket. A világ leghíresebb gyakorló terapeutái közül 24 szakember osztja meg velünk a munkája során elkövetett emlékezetes kudarcait. Beszámolóikból az olvasó számára megadatik az a ritka lehetőség, hogy bepillantást nyerhet a szakma leghíresebbjeinek gondolkodásába.

Amikor a dolgok félrecsúsznak

Hosszú múltú törekvés, hogy megtaláljuk a módját, miként kerülhetjük el a munkánkban a tévedéseket. Hajlamosak vagyunk ezek miatt a klienseinket hibáztatni: nem próbálkoznak elég keményen, motiválatlanok. A rossz eredményt rajtunk kívüli körülményeknek tulajdonítjuk: tolakodó családtagoknak, szervi vagy környezeti tényezőknek, időhiánynak. A pácienseink pedig „csúfak”: borderline-ok, elzárkózók, ellenállók, vagyis nem működnek együtt velünk. De még inkább: nem felelnek meg az elvárásainknak.

Az őszinteség pillanataiban, amikor védekezésünk alábbhagy, mindannyiunkat kísért azok emléke, akiknek nem tudtunk segíteni. Különösen zavaró, ha a terápia félrecsúszása a saját hibánk. Többnyire a kelleténél gyorsabban nyomultunk elõre, félreértelmeztük a helyzetet, kulcsinformációk felett elsiklottunk, a terápia eseményei saját személyes belső ügyeinket aktiválták tudattalanul. Vagy nem voltunk elég tapintatosak.

Vagy elrontottuk az értelmezést, akár a diagnózist is. Mindezeken túl még számtalan módja lehet, amiért a terápiás beszélgetés kudarcba fullad. Vagyis elüldöztük a klienst, esetleg jelentõs mértékben visszavetettük a terápia haladását. És utána úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Atagadás és hárítás kényelmes lehetõség arra, hogy jó mélyre temessük hibáinkat.

Ilyen esetekben a terápia elõrehaladását dokumentáló feljegyzések egyre pontatlanabbak, a szupervizoroknak írt beszámolók egyre kevésbé feltárók. A játszma neve: „fedezd a hátsód”. Rendszerint nagy egyetértésben a klienst okoljuk. Amikor ez nem mûködik, akkor szükségszerűen kell lennie egy harmadik félnek, aki tönkreteszi a mi tökéletesen megfelelõ erőfeszítéseinket.

Nem kétséges, hogy ennek a könyvnek a nyílt őszintesége fenyegető és kihívó. Ki akarna beszámolni a szakmai kudarcairól (ha egyáltalán eljut a tudatáig)? Ki akarna olyan könyvet olvasni, ami a szakmai szennyesről szól? Ám ha már ez a mi mániánk, tegyük azt derűsebben, vagy hasznosabban. Azaz, nem csupán az elhibázott lépésekre fókuszálunk, hanem arra is, mit tanulhatunk ezekbõl. A személyiség gyarapodása és fejlődése végül is gyakran annak az eredménye, hogy megértjük, mi és miért megy rosszul. Ez különösen így van, amikor megpróbáljuk visszabontani és elemezni a folyamatot. Ez nem kevesebb annál, mint amit elvárunk a klienseinktől is.

A résztvevők

Elhatározásunk legfõbb alapfeltevése: ha meg tudjuk győzni szakmánk nagyjait, hogy írjanak legrosszabbul sikerült terápiás munkájukról, akkor ezzel talán fórumot teremthetünk általában a hibák, téves megítélések, kudarcok nyíltabb és konstruktívabb megtárgyalásának.

Alanyainkat a szakmánkra gyakorolt hatásuk és befolyásuk alapján választottuk ki. A szerzőség kritériumai: (1) a szerző publikációi széles körben ismertek; (2) sokéves klinikai tapasztalata van; (3) részvételi hajlandóság. Nagymértékben támaszkodtunk a személyes kontaktusra, különösen azoknál, akik Jon Carlson oktató videó-sorozatában (Psychotherapy with the Experts) szerepeltek. Igyekeztünk úgy összeválogatni a szerzőket, hogy az elmélet és gyakorlat reprezentatív keresztmetszetét képviseljék.

Az olvasó elgondolkodhat a válogatáson. Ahogyan arra számítani lehetett, néhányan udvariasan elutasítottak minket. Az ok érthetõ: elismert szakemberek miért tennék kockára a hírnevüket azáltal, hogy a nyilvánosság előtt beszélnek legrosszabbul sikerült munkájukról? Tényleg miért? Mindenki, aki hozzájárult ennek a könyvnek az elkészüléséhez, elsõsorban azért vállalkozott minderre, mert korábban már dolgozott együtt valamelyikünkkel. Már e közös munka megkezdése elõtt volt köztünk kapcsolat, bizalom és kölcsönös tisztelet. Nyugodtak lehettek afelől, hogy amit megosztanak velünk, azzal nem élünk vissza.

Nem csodálkozunk azon, hogy a felkértek egyharmada elhárította a részvételt – inkább azon, hogy a kétharmaduk lelkesen vállalta. Ezt meg is mondtuk nekik, de ők sokkal jobban tudták, hogy ha fájdalmas is, érdemes ezekrõl beszélni.

A módszerről

Miután hetekkel elõre beütemeztük a telefonos interjúkat, minden résztvevőnek küldtünk egy listát: miket szeretnénk kérdezni. Így volt idejük elgondolkodni a témán. Néhány esetben, amikor a beszélgetés más érdekes területekre terelődött, elhagytuk ezt az előre megadott struktúrát. A kérdések:

• 1. Mire gondolt, amikor elképzelte ezt a beszélgetést?
• 2. Mit jelent önnek a rossz terápia?
• 3. Amikor élete legrosszabb terápiás ülésére gondol, mi az, ami azonnal az eszébe jut? Mesélne erről részletesen?
• 4. Mitõl volt ez az ülés annyira rémes önnek (és/vagy a kliensének)?
• 5. Milyen érzés most a megosztása nyilvánosan?
• 6. Mik azok a dolgok, amiket tett vagy nem tett volna, mit sajnál, mit tenne másként?
• 7. Mit tanult ebbõl a tapasztalatából?
• 8. Mit tanulhatnak mások az esetbõl, és ahogyan kezelte azt?
• 9. Mit gondol, használ másoknak is, ha nyíltabban és őszintébben beszélünk a kudarcainkról?

Mindegyik interjút felvettük, majd leírtuk, utána szerkesztettük. Remélhetőleg így olvasmányos lett, miközben sikerült megőriznünk az egyes beszélgetések pontosságát és hangvételét. Ezt követõen természetesen minden szerző megkapta az anyagát, ellenőrzendő a hitelességét. Csaknem mindenki elégedett volt a szöveggel, bár volt, aki aggódott, hogy annyira sérülékenynek tűnik.