Az embereknek csak egy fajtájuk létezik, legyenek akár egészségesek, akár betegek, míg az orvosoknak két fajtájuk van: olyanok, akik szívesen dolgoznak az „organikus betegségek” fogalmával és olyanok, akik elõnyben részesítik azt, hogy beszéljenek azokról az emberi „konfliktusokról és problémákról”, amelyek pszichoszomatikus zavarokhoz vezetnek. Kétségtelen, hogy az utóbbi években a második csoport számos követőt szerzett, de még mindig igen messze van attól, hogy az orvosok többségét a maga oldalán érezze.

Ez a könyv e területen elsősorban az „újdonságok” felé fordul, illetve azokhoz az orvosokhoz, akik a tradicionális, betegségre orientált orvostudományban szerzett jó kiképzésük ellenére igen sok beteg miatt nyugtalanok. Ezek betegségtörténései számukra nem teljesen érthetőek és bántalmaikat az elsajátított orvosi ismereteik alapján nem tudják megszüntetni. Itt most megnyitják számukra a gondolkodás és cselekvés új útjait, miközben nem értékelődnek le a meglévő ismereteik, és képességeik sem, sőt ezeket, mint alapot, a szerzők számításba veszik az orvosok kezelési lehetőségeinek kiszélesítése érdekében.

A szerzők először arra mutatnak rá, hogy a test és funkciói patofiziológiai változásaival járó betegségtünetek szokásos felfogása mellett a különböző betegségek értelmezhetők a beteg affektív állapotának és a szociális alkalmazkodása során keletkezett, feloldatlan személyiség-konfliktusainak és nehézségeinek kifejeződéseként is. Ezután rávilágítanak e gondolkodásmód hasznosságára abban az alapvető megkülönböztetésben, amely a betegségtörténet hagyományos felvétele – ez szinte de facto alig több mint a beteg kissé komplikáltabb kikérdezése egy kérdőív modorában – és az „odafigyelés, meghallgatás új módja között áll fenn. Ez arra bátorítja a beteget, hogy ne csak a betegsége kifejlődésének részletező leírását adja meg orvosának, hanem azt is elmesélhesse, milyen sokféle, reális vagy irreális gondolatai és szorongásai vannak, amelyeket vagy a betegség hívott elő, vagy ezt ezek okozták. Kellőképpen hangsúlyoznunk kell, hogy ez az új kezelési út felér „a beteg önmaga által végzett vizsgálatával”; ebben az orvosnak az a feladata, hogy segítse a beteget jobban megértenie önmagát, amiben ő tükörszerepet tölt be. Utalnunk kell arra a veszélyre, amely az orvos számára azért tud létrejönni, mert egyáltalán nem fontos, organikus tünetet a diagnosztikus periódusban túlértékel. Ez általában ahhoz vezet, hogy a beteg minden bántalma e tünet értelmezése szerint kap jelentésértéket. Ha azután egyszer az orvosnak fogalmat kell alkotnia, nevezetesen pl. a beteg nyugtalanító érzelmeinek és szorongásos fantáziáinak okairól, akkor ezt csak nagyon nehezen tudja megtenni. A szerzők kritikusan foglalnak állást a pszichoszomatikus zavaroknál végzett, szokásos eljárásokkal kapcsolatban. Elsőként ugyanis az orvos szomatikus vizsgálatot foganatosít; ha meggyőződik arról, hogy a betegnél semmilyen organikus leletet nem lehet kimutatni, biztosítja a betegét, hogy teljesen egészséges. Mindannyian tudjuk azonban, milyen kérdéses az eredménye az ilyen „megnyugtatásnak”.

Ha az orvos jól ismeri a betegét, tanácsot adhat neki, hogyan éljen, viselkedjen. Bár e tanácsok rendszerint jól megfontoltak, a terápiás hatásuk inkább kétséges. Pótlólagosan ezekhez az orvos még felír – azon az alapon, hogy kell még valamit tennie – valamilyen szert a fáradtság, kimerültség, szomorúság és reménytelenség ellen, tehát hangulatjavítót vagy nyugtatót. A szerzők felteszik a jogos kérdést: helyes ez az eljárás? Ha igen, akkor milyen előfeltételek és milyen indikációk kellenek e gyógyszerek adásához? Természetesen nem egyszerű ezt megválaszolni, már csak azért sem, mivel a felelet éppen úgy függ az orvos meggyőződésétől és személyiségétől, mint a beteg panaszaitól. A szerzők ezért a következő kezelési elvet javasolják: a pszichoterápiával sohasem szabad pótolni a hagyományos orvosi kezelést, hanem csak azt kiegészíteni. Kétségtelen, ez az elv biztonságos és ésszerű, ám felmerül a kérdés, vajon mindig hatásos-e?

Luban-Plozza és Pöldinger könyve megpróbálja lehetőleg sok szempontból szemügyre venni ezeket a felettébb bonyolult kérdéseket. Megtárgyalják, hogy az orvos terápiás közbelépése is befolyásolja a pszichoszomatikus bántalmak kifejlődését, és aláhúzzák a megváltozott élethelyzet jelentőségét. Ebben viszont a különböző egészségügyi szervezetek is meghatározók. Többek között az is vizsgálatuk tárgya, vajon a betegségért, illetve a beteg egészségessé válásáért való személyes felelősség csökkent-e, és ha igen, akkor ezek pótolhatók-e a személytelen biztosításokkal és állami szervezetekkel. Ilyen folyamatok a különböző szociális szolgálatok fejlődése miatt minden nyugati országban erősödnek. Ezek a betegről egyre több személyes felelősséget kísérelnek meg levenni és közben szinte azt mondják: „Mivel te olyan gyenge vagy, itt vagyunk mi, hogy segítsünk neked, támaszkodj ránk!” A szerzők ismertetik azokat a nehézségeket, amelyek ezt a megváltozott légkört okozzák a pszichoszomatikus állapotok sajátos kezelésében.

E könyv hasznos vezetője lesz minden olyan orvosnak, aki az orvostudomány e bonyolult területéről információkat kíván kapni.

Bálint Mihály, London

Az eredeti könyv anyaga pdf állományban található meg a CD lemezen. Felhívjuk figyelmét, hogy ugyanez a tartalom elérhető e-könyv formátumokban is itt.