Köszönetnyilvánítás 4

Bevezetés 5

1. Érzelmi bevonódás és kölcsönös hatás:

A terápia kezdetének alapvető kérdései 8

2. Kölcsönösség és együttműködés:

Hatás egymásra 24

3. A regresszió, újragondolva:

A terápiás sebezhetőség 40

4. A beavatkozások értékelése:

A páciens válaszainak követése 55

5. A terapeuta önfeltárása és tanácsai:

Mikor és hogyan lehet terápiás hatása? 70

6. Az érzelem kezelése:

Affektív kommunikáció és a kölcsönhatás szerepe 88

7. A határeseti személyiségzavarok érzelmi vezetésének

sajátos problémája 99

8. Konfrontáció és viszontáttételes harag:

A konfliktuskerülés hajlamának legyőzése 115

9. Erotikus érzések a terápiás kapcsolatban:

Mennyiben segíthetnek vagy akadályozhatnak? 132

10. A páciens feljogosítása – út a függetlenség felé 147

Összegzés 159

Irodalom 161

Név- és tárgymutató 167

Amint a kezdő terapeuták – akármilyen alapos képzés után is – elkezdenek „élesben” dolgozni, valós páciensekkel, gyakran felfedezik, hogy bizonyos tekintetben furcsán készületlenek: nem tudják, hogyan reagáljanak egy másik személy fájdalmára. A tudás és a tapasztalat természetesen meghozza a magabiztosságot, ám itt nem erről van szó. A terápiás folyamat alapos ismeretén túl a terapeutának különösen fontos az elméjében tartani, hogy a „kezelés” alapvetően kapcsolat, folyamatos (tudatos és tudattalan) kommunikációval.

Ennek a kommunikációnak a veleje pedig az érzelemre és a kötődésre összpontosul. Szilárdan hiszem, hogy az ilyen jellegű érzékenység megtanítható a terapeuta jelölteknek. Ezt a könyvet elsősorban a kezdő terapeutáknak szánom, de azt hiszem, a tapasztaltabbak is jó hasznát veszik. A pszichoterápiát kereső zaklatott, szorongó páciens azzal a hittel érkezik, hogy leendő terapeutája jól felkészült és segítőkész. Illusztrálni szeretném, hogy ebben a találkozásban mennyire alapvető a pszichodinamika ismerete és a készség annak alkalmazására (ami, ismétlem, tanulható). A kezdő terapeuta gyakran egyszerűen azért hagyatkozik „technikákra” (ami főként viselkedésterápiás), mert járatlan az előbbiben.

Ebben a könyvben erre a területre csábítom az olvasókat. A perspektíva, amit ajánlok, egy mondatban összefoglalható: a legjobb eredmény úgy érhető el, ha a terapeuta és a páciense között együttműködő munkaszövetség alapozódik meg. Böngészve a szakirodalmat, azt találom, hogy a hangsúly inkább a páciensre helyeződik, nem pedig a kapcsolatra. A terapeuták inkább azon töprengenek, „mit kellene tennem?” – ahelyett, hogy „minek kell történnie ebben a kapcsolatban most, és mi a legjobb módja az együttműködés megkönnyítésének?” Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolat aszimmetrikus, a professzió határain belül létezik. Ezen belül mind a terapeuta, mind a páciens gondolkodása és érzései fontosak, de még fontosabb megtalálni a kliensre reagálás legalkalmasabb (érzelmi) útjait.

Kutatások igazolják, hogy érzelmileg folyamatosan reagálunk, még a tudatosságon kívül is. Ennek az érzelmi áramlásnak a kezelése komoly kihívás a terapeutának. Tudás és készség egyaránt kell hozzá. Én sem birtokoltam, amikor elkezdtem páciensekkel dolgozni. Az akkori terápiás helyzetekben a sebezhetőségem volt igazán kényszerítő. Optimista, de készületlen – fogalmam sem volt, mit teszek. A képzésben tanultak egyáltalán nem készítettek fel a kapcsolat érzelmi hullámvasútjára.

Az addigi ismereteim azonban jó startot jelentettek. Volt empátiám, megtanultam gondosan, professzionálisan figyelni a másikra. A pácienseim már ennyire is úgy reagáltak, hogy egyre jobban elmélyedtek a saját élményeikben. Ez engem is hasonlóra késztetett, bár még semmit sem tudtam az érzelmekkel bánásról. Azon töprengtem, milyennek kellene lennem belül, miközben kifelé reagálok.

A saját bensőm elemzése segített eligazodni abban, mit is keresnek a pácienseim. Az analitikus, akinél valamikor képződtem, túlzottan távolságtartó volt; visszautasított bármilyen igazi beszélgetést. Erre emlékezve értettem meg először a pácienseim csalódottságát.

De mit kellene tennem? Mit szabad, mi az, ami terápiás hatású lehet, ami segíthet, sőt fontos ahhoz, hogy a terápiában segítsek? Nem tudtam, de meg akartam érteni, és elkezdtem próbálkozni.

Első könyvemben (The Power of Countertransference,Aviszontáttétel hatalma, 1991) részletesen leírtam azokat a pillanatokat, amikor a pácienseim arra késztettek, hogy fedjem fel előttük az érzéseimet. Szorongva, leizzadva kísérleteztem – és azt találtam, hogy ezzel rendszerint sikerült kivinni a pácienst a terápiás zsákutcából. Azt hiszem, minden kezdő terapeutának meg kellene járnia ezt az utat.

Sok kollégám aggodalmaskodott, hogy a klinikai példákat és tanácsokat sokan alkalmazhatják majd hibásan és mereven. Bár elfogadom, hogy ennek előfordulása nem zárható ki, ezt a könyvet határozottan nem ebben a szellemben írtam. Ami a lényeg: együttműködésünknek a pácienssel egyedinek (azaz a személyhez és a helyzethez szabottnak) és szervesnek kell lennie. Erre nincs recept, előírás, protokoll! Tehát irreális lenne írni ebben a témában egy kézikönyvet – de ez nem zárja ki, hogy ne segítsük az eligazodásban a kezdő munkatársakat.

A terapeutának kell legyen valami elképzelése arról, hogyan kísérheti el páciensét a változás útján. Mit hisz, mi fog történni az első ülésen? Mi történik, amint a páciens elkezd megbízni benne, a hozzáértésében; abban, hogy biztonságban van? Jó néhány páciensnek sokáig csak arra van igénye, hogy beszélhessen és meghallgassák. Mások korán igényelnek visszacsatolást és érzelmi viszonzást. Végül minden páciensnek szüksége van valamilyen válaszra a terapeutától, ami túlmegy az egyszerű empátián és viselkedési javaslaton. Olyan válaszra van igényük, ami hitelesen merül fel a kettejük érzelmi kapcsolatából.

Fiatalabb páciensek különösen gyakran kérnek tanácsot és tudni akarják, hogyan látja őket a terapeuta. Hagyományosan a válasz: „Ön hogyan képzeli el, milyennek látom?” Az, akinek egy konkrét válaszra lenne szüksége, csalódottan reagál erre a kitérésre, haragszik, netán visszavonul. Lentebb több klinikai példát nyújtok arra, hogyan lehet ezt elkerülni.

Miközben ez a könyv konkrét klinikai technikákat ajánl, a terapeutákat arra bátorítom, hogy igazítsák ezeket a saját egyéni stílusukhoz. Nem hiszek abban, hogy a pszichoterapeutáknak bírniuk kellene egy preferált személyiségstílussal. Az alább ajánlott beavatkozások megtanulhatók és végrehajthatók, akármilyen is a terapeuta alapszemélyisége. A fő vezérelv az érzelmi becsületesség. Soha nem vezet sehová, ha magunkra kényszerítünk valamilyen nekünk idegen hozzáállást, reagálást.

Ez a kötet a szokványos terapeutai és kliensi szorongások, remények és elvárások áttekintésével kezdődik. A további fejezetekben sorra vesszük a folyamatból (különösen az elnyúló terápiákból) fakadó nagyobb érzelmi bonyodalmakat. Vannak ritkán tárgyalt témák, mint az, hogyan mélyül el és válik sokrétűvé az empátia az időben; hogyan ismerjük fel és kezeljük a regressziót; hogyan alapozzuk meg a kollaboratív munkaszövetséget; mi a legalkalmasabb helyzet az önfeltárásra és a tanácsra; hogyan keltsünk érzelmet, amikor az hiányzik az ülésen; hogyan igazodjunk el, mikor terápiás egy-egy szerető vagy szexuális kifejezés és mikor nem az; hogyan használhatjuk a konfrontációt produktívan; és végül, hogyan értékeljük ki a beavatkozásainkat.

Remélem, az anyagban elmélyedő olvasó végül értőbben látja majd a terápiás sikerhez vezető gyakorlati eszközöket. Talán ezzel a kevés útbaigazítással több terapeuta fogja magabiztosabbnak érezni magát, hogy elemezze a terápiás kapcsolatban keletkező érzelmek mélységeit, és ezzel hozzájáruljon páciensei fejlődéséhez, személyes és kapcsolati boldogulásához.