ELŐSZÓ (Karl Tomm) 5

BEVEZETÉS (Michael White) 9

1. TÖRTÉNET, TUDÁS ÉS HATALOM 11

Az analógiák természetérõl 13

A szöveg, mint analógia 17

Szöveg-analógia és terápia 19

Megélt tapasztalat és alternatív történetek 20

Domináns narratíva mint domináns tudás és hatalmi egység 23

A tudás és a hatalom szerkezete 24

Szóbeli és írásbeli hagyományok: mi a különbség 24

Az írott hagyomány 25

Az írott hagyomány és az idő 26

Az információ szervezése 27

2. A PROBLÉMA EXTERNALIZÁLÁSA 28

A relatív befolyás kikérdezése 31

A probléma hatásának feltérképezése 31

A személyek befolyásának feltérképezése 33

Mit kell externalizálni? 36

Amikor a definíció képlékeny és változékony 37

A konkréttól az általánosig 38

A „szakértő” definíciótól a „népszerűig” 39

Eljutás a probléma kölcsönös meghatározásához 40

Egyedi eredmények 42

A valamikori egyedi eredmény 42

Az aktuális egyedi eredmény 45

Az egyedi eredmények elhelyezése a jövőben 46

Egyedi eredmény és képzelet 47

A problémákhoz viszonyulás módosítása 49

Felelősség 50

3. TERÁPIA LEVELEKKEL 51

A logikai-tudományos és az elbeszélõ mód közötti különbségek 53

Invitáló levelek 55

Elbocsátó levelek 60

Jóslás levelek 64

Egy ellenjavaslat 65

További ajánlások 67

Levelek különleges alkalmakkor 70

Rövid levelek 74

Találkozás utáni gondolatok 74

Egy fiatal párnak a kamaszlányukról 75

A terapeutának segítségre van szüksége 76

Elmaradás az ülésrõl 77

Közönség toborzása 79

A befolyás feltérképezése 80

Historizálás 81

A hatalom technikáinak megkérdőjelezése 82

A személyiség és a kapcsolat kihívást jelentõ specifikációi 84

Véletlen találkozások 87

Levelek, mint narratívák 88

Út a testvéri egyenlőséghez 90

Visszatérés a bajból 94

„Bármit tehet, csak ne hívja a rendőröket!” 97

A felejtéshez emlékezni kell! 102

Szökés Nyugdíj uralmából (Michael White) 103

Még egy történet (Michael White) 110

Önbeszámolók 114

Jerry 115

Dan 116

Jay – vállalni egy új kezdetet 117

Egy kiváló öntanácsadó: Tracey 121

Szabadulás a tökéletesség átkából 123

4. OKLEVELEK, NYILATKOZATOK, TANÚSÍTVÁNYOK 133

Tanúsítványok 135

Nyilatkozatok 140

A Függetlenségi Nyilatkozat 140

Önhitelesítés – Louise 148

Összegzés 150

Hivatkozások 153

Név- és tárgymutató 156

Új utat törni bármely területen jelentős teljesítmény. Véleményem szerint Michael White és David Epston éppen ilyen úttörő munkát végez a családterápia területén. Ez a tömör, velős írás legfontosabb eredményeiket, a terápiás gyakorlatuk sűrített lényegét adja. Egy sor merész lépést mutat be az emberi problémák területének felderítése során – és kifejezetten eredeti megoldásukat.

Mindkét szerző rendkívül tehetséges klinikus, a stílusuk egyedi, de sok közös vonásuk van. Hatékony együttműködésük az elmúlt néhány évben szokatlanul termékenyen járult hozzá új elképzelések kipattanásában és ezekre épülő módszerek széles skálájának kidolgozásában. Hazájukban, Ausztráliában és Új-Zélandon már eddig is jelentős hatást gyakoroltak számos szakember klinikai gyakorlatára, és most már a nemzetközi családterápiás színtéren is érezhető a hatásuk. Amióta három évvel ezelőtt találkoztam a munkájukkal, a saját terápiás módszereim óriási mértékben változtak. Az általuk kitaposott „új ösvényt” követve a gyakorlat néhány teljesen új területére léphettem be. Mondanom sem kell, mekkora örömöt jelentett ez mind szakmailag, mind emberileg. Sok barátom és kollégám is hasonló tapasztalatokkal rendelkezik. Más szóval, Epston és White nemcsak a saját klinikai megértésüket és készségeiket terjesztik ki új területekre, hanem más terapeutáknak is lehetővé teszik ezt.

De mik is ezek az új területek, amikre Epston és White meghívnak minket?

Véleményem szerint a White által felfedezett legfontosabb terület a „probléma externalizálása”. Vagyis amikor a problémát úgy definiálják, hogy az világosan elkülönüljön az érintett személytől, lehetővé válik a kettő, a személy és a probléma közötti kölcsönhatás dinamikájának és irányának alapos vizsgálata. Ez teret enged egy döntően fontos kérdésnek: vajon a probléma nyer-e nagyobb befolyást a személy felett, vagy fordítva, az érintett (vagy érintettek) a probléma felett? Ennek a kérdésnek a mélyreható elméleti végiggondolása arra vezette White-ot, hogy ne csak a problémák tipikus leírási módjának elnyomó hatásait tárja fel, hanem ennek a leíró tudásnak a formáló és leigázó eredményét is. Ezzel az ontológia és az ismeretelmélet félelmetes területére lépett. Bár életünknek ez az aspektusa néhányunk számára rendkívül távolinak és talán kissé ijesztőnek tűnhet, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, implicit módon mindenkor benne vagyunk. Személyes identitásunkat például az alkotja, hogy mit tudunk magunkról, és hogyan írjuk le magunkat egyénként. Ám azt, amit „tudunk”, nagyrészt azok a kulturális gyakorlatok (leírás, címkézés, osztályozás, értékelés, elkülönítés, kirekesztés stb.) határozzák meg, amikbe be vagyunk ágyazva. Nyelvet használó élő emberként mindannyian rejtett szociokulturális minták láthatatlan társadalmi kontrollja alá vagyunk vetve. Más szóval, ha a családtagok, barátok, szomszédok, munkatársak és szakemberek úgy gondolkodnak egy személyről, mint akinek „van” egy bizonyos tulajdonsága vagy problémája, akkor „hatalmat” gyakorolnak felette azáltal, hogy „előadják” ezt a tudást az illetővel kapcsolatban.

Így a szociális területen a tudás és a hatalom elválaszthatatlanul összefügg egymással.

Ezen összetett kérdések feltárása és kifejtése során White nagymértékben támaszkodik a modern történelem foucault-i elemzésére, és mindarra, ami ebből a terápiára vonatkoztatható. Erről szól az első fejezet – egy mélyreható, más fontos területre is kiterjedő elméleti fejtegetés. Közülük a legjelentősebb a „tudás mint hatalom” tételének tárgyalása: ezt a hatalmas „erdőséget” a családterapeuták csak most kezdik felfedezni.

Ezt a tételt tárgyalva White a problémák externalizálásának úttörő munkáját mélyen megalapozza. Feltárja, hogy a „tudástechnikák” akaratlanul is megfosztják személyes hatóerejüktől a fókuszba állított egyént, és eközben tovább erősítik rajta a probléma hatalmát. Ha ezeket a rejtett technikákat (például a diagnosztikai címkézést) tetten tudjuk érni, sokkal könnyebbé válik a probléma externalizálása és a személy megszabadítása attól.

Amásodik nagy terület, amit Epston és White ebben a könyvben megnyit számunkra, az írott szó terápiás alkalmazásának sokféle módja. Az elméleti első fejezet után ez a témakör teszi ki a könyv fennmaradó részét.

Terápiás kezdeményezéseik hihetetlenül eredeti, változatos és gazdag mintáját terítik az olvasó elé. Rövid esetrészletek segítségével számos inspiráló példát adnak a terápiás levelekre, meghívókra, ajánlásokra, igazolásokra, jóslatokra, nyilatkozatokra. Akár egy szépen gondozott kert gyümölcseiből, szabadon válogathatunk a megannyi új beavatkozás között. A szöveg annyira gazdag, hogy újra meg újra el kell olvasni és alaposan tanulmányozni, hogy a teljes termést learathassuk. Meggyőződésem, hogy sok olvasó fel fogja fedezni, mennyire termékeny lehet ez a friss szemszög a saját klinikai munkájára nézve.

Különösen David Epston fektet nagy hangsúlyt az egyes üléseket összefoglaló rutinlevelek terápiás potenciáljára. Fegyelmezetten szinte minden interjút követően levelet ír a kliensnek (vagy a családnak). Alevél másolata egyben dokumentálja is a találkozást, bekerül az ügyről készült dossziéba. Ily módon a klinikai „aktát” gyakorlatilag a család és a terapeuta megosztja egymással. Ez a gyakorlat jelentős előrelépés a szakember és a kliens közötti egyenrangúbb kapcsolat felé.

Ami a legérdekesebb Epston és White leveleiben, az a lenyűgöző tartalom és stílus. Messze nem szimpla „objektív” leírások. A gondosan megválasztott szöveg kifejezetten rávezető (heurisztikus), és alkalmas olyan különbségek kiemelésére, amelyek összekapcsolják a konkrét eseményeket a kliensek tapasztalataival. Ezzel elősegítik gyógyító potenciállal bíró történetek megformálását. A szerzők előszeretettel alkalmazzák megfogalmazásaikban a kötőmódot és a köznyelvi kifejezéseket, ám a hétköznapi szavakat szokatlan módon használva. Ez olyan csábító újdonság, amely serkenti az olvasó képzeletét és részvételét a szövegben. Megragadják figyelmünket az olyan mondatok, mint „a bűntudat által vezérelt élet életfogytiglan”, vagy a „bajba, aztán még több bajba kerülni vagy kimászni belőle és gondtalanul élni”. Ezek még azokat is megfogják, akiket nem érintenek közvetlenül.

Epston és White a „narratív szöveg” fogalmára támaszkodva próbálnak fogalmi keretet adni a narratív eszközök vizsgálatához. Aterápia analógiájára azt javasolják, hogy az a személyes tapasztalat „elbeszélésének” és/vagy „újratörténetezésének” folyamata. Ha így fogjuk fel a terápiát, a terápiás levelek és igazolások nagyon konkrétan hozzájárulnak az új, felszabadító narratívák közös megalkotásához. Az analógia nagyfokú intuitív vonzerővel bír, és arra szolgál, hogy a narratívába bevont személyek életét elevenné, drámaivá avassa.

A narratív – elbeszélő, magyarázó – szöveg analógiája egyben könnyen belátható összeköttetés ezen eszközök és a tudás mint hatalom területe között.

Mi, emberek, nemcsak azáltal adunk értelmet a tapasztalatainknak, hogy „elmeséljük” az életünket, hanem a tudásunk révén hatalmunk van arra is, hogy azt történetekbe foglalva „előadjuk”. Ezekből a történetekből természetesen származhatnak kötelezettségek és előnyök (és akár hátrányok is). Legtöbbünknek a történetek sokasága áll rendelkezésünkre önmagunkról, másokról és a kapcsolatainkról. E történetek némelyike megtámogatja a kompetenciaérzésünket és a jóllétünket. Mások inkább korlátozók, vagy bagatellizáló, esetleg patologizáló célúak. Megint más történetek megnyugtatók, felemelők, felszabadítók, vagy gyógyítók lehetnek.

Azok a történetek, amik értelmet adnak életünk eseményeinek, nagymértékben meghatározzák megélt tapasztalataink és cselekvési mintáink jellegét.

Ha egy problémákkal telített történet dominál, akkor ismételten csalódásokba és nyomorúságba kerülünk. A problematikus tudásnak ez az uralma – és a patologizáló történetek makacs divatja – az, ami a „tudás mint hatalom” vizsgálatát olyannyira aktuálissá teszi.

Epston és White arra hív minket, hogy tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan tehetjük lehetővé olyan személyes és kollektív történetek megalkotását, amelyek felszabadítanak és gyógyítanak, dacára a domináns történet problémákkal telítettségének? Írásuk közreadásával megosztják néhány felfedezésüket erre a kérdésre. Mennyire állunk készen arra, hogy csatlakozzunk hozzájuk ebben, és hogy képessé tegyük magunkat a narratív eszközök jártas használatára?