A 90-es évek Freud temetése vitája nagy prés alá helyezi a pszichoanalízist. Katonai nyelven szólva amely egyáltalán nem áll távol a modern tudományos frontjelentésektől egy csoport anti-pszichoanalitikus végső rohamra indul, és Freud végleges és immár örök megsemmisítéséről, majd eltemetéséről beszél. Csalónak, sarlatánnak nevezik őt, a 20. század egyik legnagyobb szemfényvesztőjének, akit és akinek a tanait ideje kiiktatni a nyugati gondolkodásból. Fontos lenne megérteni, hogy miként került a pszichoanalízis ebbe a szerepbe, hogyan tölti be annak a pofozógépnek a funkcióját, amely a tudományos érvelés felől a legnagyobb ütéseket kapja, és nem pusztán saját bűneiért, hanem a többi hasonszőrű diszciplína helyett is. Melyek azok a történeti-kulturális trendek, amelyek ilyen kitüntetett helyzetbe hozták a testlélek dualizmus és az episztemológiai módszerek körüli viták lefolytatására? Hogyan kerül a pszichoanalízis példa-helyzetbe? Miért alkalmas eminens módon mind a tudománytalanság elrettentő, mind az idioszinkratikus megismerés iskolapéldájának szerepére? Mi olyan provokatív benne, hogy azonnal fel kell számolni, meg kell semmisíteni? Miért nem tűrhető puszta jelenléte sem a diszciplináris horizonton? A pszichoanalízis hihetetlen méretű ambivalenciahálózatban találja magát, amelynek ő maga van a gyújtópontjában. A könyv írásai remélhetőleg olyan provokációt jelentenek a gondolkodásra hajlamos olvasó számára, amely arra készteti, hogy leegyszerűsítések helyett hagyja az emberi jelenséget a maga bonyolult mélységében megnyilvánulni.