Előszó

Ez a kötet a személyes konstrukciók elméletéről szól, amit George Kelly dolgozott ki (1905-1967). Mint minden jó elmélet, ezt is a klinikai gyakorlat hozta felszínre. Egy kifejezetten pragmatikus elméletről beszélünk. Kelly pszichoterápiás működése sajátos körülmények között folyt; a páciensei zöme a gazdasági történések áldozatának érezte magát, és a teljes kilátástalanság kísértette. A terápiában ilyen érzésekkel kellett szembeszállni, és életük átszervezésében segíteni az embereket. Akkortájt két fő irányzat, a pszichoanalízis és a behaviorizmus személyiségelmélete jöhettek szóba terápiaként. Bár nagyon különböztek egymástól, mindkettő úgy szólt, hogy az embereket tőlük független, belső illetve külső erők mozgatják. Ezzel szemben a személyes konstrukciók elmélet azt állította, hogy az egyén a felelős tényező a választásai és döntései irányításában. Mindannyian körülményeink szorításában élünk, de reagálásainkat az határozza meg, milyen módon éljük meg ezeket – azaz, a saját konstrukcióink, és nem az események maguk. A személyiség rejtélye Kelly szerint, hogy mennyire mélyen és egyénien érti meg, és milyen jelentéssel ruházza fel az ember azokat az dolgokat, amikkel szembekerül.

Ezt az összpontosítást az egyén perspektívájára fenomenológiai megközelítésnek nevezik. Ebben az adott személy egyéni szemlélete az elsődleges, és azt nem próbálják meg valamilyen előzetesen felállított pszichológiai elméletbe bepréselni.

Mivel a személyes konstrukciók elméletében a hangsúly az egyéni képviseleten van, sokszor hivatkoznak rá humanisztikus megközelítésként, ami hasonló Carl Rogers felfogásához. Kelly az Ohio State University klinikai pszichológia tanszék igazgatójaként éppen utóda volt Rogersnek, aki kidolgozta a humanisztikus irányzatot az USA-ban.

A harmadik fő vonása pedig Kelly elméletének természetszerűleg a konstruktivizmus, aminek mindvégig az élén haladt – ennek az irányzatnak legilletékesebb folyóirata a nagy presztízsű Annual Review of Psychology, aminek 1955–2005 közötti kötetei felében megtaláljuk valamelyik tanulmányát, vagy a hivatkozást rá. Ez az irányzat a pszichoterápiás megközelítések azon nagy családjába tartozott, amik hangsúlyozták az egyéni észlelést és konstrukciót, valamint saját maga irányítására képesnek a pácienst.

Az 1950-es években vagyunk – joggal tekinthetjük Kellyt forradalmi újítónak. Feltehetően nem lehetett volna az, ha részese az akkori pszichológiai és pszichoterápiás elitnek. Azonban egy elszigetelt vidéki közegben működött, Kansasben. Ott, az 1929–33 közötti gazdasági válság mellett sorozatos aszályokkal sújtott régióban csak úgy tudta a munkáját elvégezni, hogy egy mobil, utazó ambulanciát létesített gyerekek és felnőttek számára. Ki kellett fejlesztenie valamilyen kifejezetten pragmatikus megközelítés, ami a saját véleménye szerint is nagyon távol volt attól, hogy a pszichológiai közvélekedés elfogadja. Amikor a 2. világháború után átköltözött Ohio államba, az egyetemen kezdte írni két kötetes munkáját (The Psychology of Personal Constructs), az anyagot részletesen megvitatva diákjaival (az elhíresült szerda estéken az otthonában tartott beszélgetéseken). Igen mérsékelten propagálta az elméletét – talán túlzottan is. Egy brit pszichológus, Don Bannister vehemens aktivitása kellett ahhoz, hogy az USA-n kívül is megismerjék, először is Angliában. Otthon Kelly csendben írta a publikációit, és egy következő könyvbe is belekezdett (The Human Feeling címmel), azzal a céllal, hogy módszerét elhatárolja a kognitív irányzattól.

Bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy Kelly nézetei érvényelsültek. A személyes konstrukciók elmélete ma stabilan része minden egyetemi kurzusnak a személyiségről. Még fontosabb, hogy ma a pszichológusok hatalmas többsége valamilyen áttételes módon konstruktivista. Vallják azt az elképzelést, hogy a terápiában elsődleges az, ahogyan a páciens észleli és jelentést ad a problémájának. Ez közvetít a szubjektum és a nyers valóság között. Örök igazság, amit a sztoikus filozófus Epiktétosz leírt, már vagy kétezer éve: „Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott vélemények.” A pszichológia végül utolérte ezt a filozófiát. A behaviorizmus elismerte a kogníció fontosságát, és a pszichoanalízis (legalábbis Angliában) is messze jutott az ortodoxiától. Múlik a divatja az órát figyelő terapeutáknak.

Ugyanakkor kevés pszichológus kelliánus a szó szoros értelmében. Az elmélete túl furcsa, mert nem a bevett pszichológiai fogalmakkal kereskedik. Kellynél nincsenek belső jellemvonások, nincs tudattalan, és nincs kapcsolódási pontja a neurofiziológiával. Nincs külön státusa az érzelmeknek, elkülönítve a kogníciótól és a viselkedéstől, hanem mindezek együtt vesznek részt a konstrukció folyamatában.

A személyes konstrukció pszichológiája a 20. század közepének a teremtménye. Egyike azoknak a nagy elméleteknek, amiket a pszichoterápiás gyakorlat termelt ki, hogy lefedje a személyiség minden tartományát. Amikor klienseik észlelését és konstrukcióit vizsgálják, a kortárs pszichológusok alkalmazzák technikáit és stratégiáit. Mégis peremlétre szorul, mint bárki, aki elutasítja, hogy a többségi nyelvet beszélje. Ebben a könyvben megpróbálom megismertetni az olvasót ezzel az értékes elmélettel, a hátterével, történelmével és a fogalmaival. Miközben tartok némi kritikus távolságot, biztos vagyok abban, hogy jövőbe mutató elképzelés. Általában mindig taglalom, hol és miben tér el más, meghatározó pszichoterápiáktól. Látni fogja az olvasó, mi a különleges vagy a szokatlan benne. Ezért a legtöbb szöveg leírás és magyarázat. Ez fontos egy olyan elméletnél, ami – szerintem – nem eléggé ismert. Ezt a könyvet kritikusan elolvasva mindenki eldöntheti, elfogadja vagy elutasítja Kelly elméletét. Utóbbi esetben legalább tudja, mit utasított vissza.

Befejezvén ezt az előszót, lenne néhány megjegyzésem a stílusról. Először is, hogy elkerüljek mindenféle szexizmust, a névmásokat fejezetenként alternálva használom. Másodszor igyekszem nem megtörni a szöveget hivatkozásokkal. Ezek többsége két forrásból származik: The Psychology of Personal Constructs [A személyes konstrukciók pszichológiája], New York: Norton, 1955; illetve Clinical Psychology and Personality: The Selected Papers of George Kelly [Klinikai pszichológia és személyiség: George Kelly válogatott írásai] (ed. Brendan Maher, New York: Wiley, 1969. A rövidség érdekében Kelly-idézetnél csak a kötet- és oldalszám szerepel, a másik könyvnél pedig Maher. Meg kell jegyezni, hogy Kelly kétkötetes művét 1991-ben a Routledge újranyomtatta, ami főként Fay Fransella professzor és munkatársai (Centre for Personal Construct Psychology) rendkívüli erőfeszítésének köszönhető. Az idézetekhez rendelt oldalszámok az 1955-ös kiadásra utalnak.

Trevor Butt, 2007 januárja