Napjaink identitás-kutatásának – egészen a legutóbbi időkig – volt egy különös és némiképp talányos vonása, jelesül: az identitás szerkesztésében és működésében ható érzelmi (affektív) tényezők mellőzése vagy legalábbis elégtelen méltánylása. Általánosságban természetesen korábban is hangoztatták az érzelmi élmények szerepét az én-rendszer alakulásában. Az első értelmezési változatok már Jamesnél meglelhetőek. A kategorizációs identitás-elmélet kidolgozásának kezdeti szakaszában Tajfel világosan leszögezte: az identitás nem egyéb, „mint az egyén tudása arról, hogy bizonyos társadalmi csoportokhoz tartozik, együtt ennek a csoporthoz tartozásnak számára való bizonyos érzelmi és érték-jelentőségével”. E közkeletű felismerés ellenére az identitás érzelmi összetevője és dimenziója a közelmúltig nem vált önálló és módszeres kutatás tárgyává. Az újszerű tájékozódást és a vele járó hangsúlykitételeket lényegében véve a ’90-es évtized hozta el. A fejlemények hátterében az én-pszichológia új hulláma és az érzelmek kutatásának a ’80-as évek elejével elkezdődő fellendülése ("affektív forradalom") húzódik meg.