Előszó:

Az előszó mindig szubjektív, sőt: elfogult. A szerző és az iromány viszonyáról szól. Ám legyen! Amikor elküldtem e könyv kéziratát, különösen nagy hála kerített hatalmába: rendkívül szerencsésnek érzem magam, mert már gyerekkoromban azzal játszottam, hogy kitaláljam, ki mit érez, gondol körülöttem, s ilyen-olyan, vagy amolyan megnyilvánulásomra milyen válasz érkezik, s lám, egész életemet kedves játékommal tölthettem. És ez az érdeklődés az évek - no, legyünk hát őszinték: évtizedek - során nemhogy megkopott volna, de a Játék" mind érdekfeszítőbbnek, s urambocsá!, szórakoztatóbbnak tűnik. Érthető, hogy mind mélyebbre ástam magam a lelki rezdülések megértésében, összeolvastam tücsköt-bogarat e témában, s hogy jelentős fordulatot jelentett találkozásom a mentálhigiénés képzéssel, mert közvetlen munkatársaimon túl, tágabb körben is megoszthattam kedvtelésemet! Az, hogy a pszichiáteri és pszichológusi szakmai körön kívül kellett képet adni e jelenségekről, erről a félelmektől övezett, ezért sajátosan zárt világról, nagy kihívást, fokozott felelősséget és sajátos kontrollt is jelentett, egyben újabb, hallatlanul izgalmas feladatot, amely arra kényszerített, hogy évről évre újragondoljam és újrafogalmazzam mindazt, ami a napi rutin során egyértelműnek és lezártnak tűnt. Ez a kényszer, hogy a legegyszerűbb alapfogalmakat is rendre újragondoljam és megfogalmazzam, újabb és újabb megértéseket, korábban nem ismert elmélyülést hozott. Mert az is egy szakma, ahogy a kórházban dolgozom, s az egy másik, hogy az ismereteket, tapasztalatokat, gondolatokat megosztom másokkal. Eközben azon kapom magam, hogy mind több dolgot az ő szemükkel látok, s ettől mást gondolok mindarról, amit eddig csináltam. Ha pedig mást gondolok, másképp is fogom csinálni.