Tartalom

Előszó az új kiadáshoz (Joan M. Erikson) 5

Előszó az első kiadáshoz11

1. Bevezető 15

A „külvilág” fogalmának története 15

2. Pszichoszexualitás és a nemzedékek ciklusa 22

Epigenesis és pregenitalitás 22

Szerv módok és tartási és társas modalitások 29

Pregenitális szervmódok 29

A tartási modalitások 32

A ritualizálódás 34

3. A pszichoszociális fejlődés főbb szakaszai 41

Előzetesen a fogalmakról 41

Az iskola előtti évek 47

1. Csecsemőkor 48

2. Kisgyermekkor 49

3. A játszás kora 52

Iskolás- és serdülőkor 59

4. Iskoláskor 59

5. Serdülőkor 61

A felnőtt kor – a generációk kapcsolódása 65

6. Fiatal felnőttkor 65

7. Felnőttkor 67

Az utolsó szakasz 72

4. A kilencedik szakasz (Joan M. Erikson) 76

5. Idős kor és közösség 83

Irodalom88

Előszó az új kiadáshoz

Ezt az előszót a legjobb azzal kezdeni, ha megosztom Önökkel, mi is a története elképzelésünknek az életciklus nyolcadik szakaszáról.

Az 1940-es évek végén, amikor Kaliforniában éltünk, meghívást kaptunk egy konferenciára (amit 1950-ben, a 20. századnak éppen a közepén terveztek megtartani, innen a név: Midcentury White House Conference on Children and Youth), hogy adjunk elő a fejlődési életciklusról. Az előadás elkészült, Growth and Crises of the Healthy Personality címmel.

Lelkesen kezdtünk dolgozni az előadáson. Erik már évek óta beleásta magát a gyermekanalízis gyakorlatába, és egy hosszú távú kutatási programon dolgozott Berkeley-ben. Én a három kisgyerekünket neveltem. Már csak a saját tapasztalataink alapján is elég sokat tudtunk a fejlődés korai szakaszairól, továbbá felnőttként a házasság és a szülő-mivolt kihívásairól. Bámulatos, milyen tájékozottnak érzi magát az ember az élet terhei közepette.

Táblázatba rendezve az egész életciklus elfér egy A/4-es papírlapon (természetesen frappáns, rövid, jól megválasztott szavakkal leírva). Sok későbbi finomítást, részletezést akkor még nem láttunk előre. Később azután a diagram terjedelmesebb lett – mindig is tudtuk, hogy igazi jelentőségét az adja, ha nem az emberi élet vonalaként értik, hanem a teljes életet reprezentáló szövedékként. Sőt, még jobb, ha ezt a „szövetet” maga az érintett szövi.

Kicsivel a Midcentury Konferencia előtt Eriket felkérték, hogy prezentálja az életciklus-elméletét egy kisebb szakmai találkozón, Los Angelesben, pszichológusok és pszichiáterek előtt. Ez jó alkalomnak tűnt, afféle „főpróbának”. Autóval vittem le a vonatig. Sokáig kellett tekeregni lefelé a dombokról, Berkeleyből South San Franciscóba; ez alatt is gondolkoztunk az ábrán és a bemutatásán. Örömmel állapítottuk meg, hogy amikor a nagyszerű Shakespeare megírta Seven Ages of Man c. poémáját, teljesen kihagyta a játszás szakaszát (ami nálunk a 3. stádium). Micsoda lenyűgöző paradoxon! Hogyan nem vette észre? Nagyon jól szórakoztunk ezen, és nagyon bölcsnek éreztük magunkat.

Idézzük fel, mit mondott a nevezetes bárd:

Színház ez az egész világ s merő

szereplő mind a férfi, nő: mindenki

föl- és lelép; jut több szerep is egy

személyre: felvonásaik a hét kor.

Első a csecsemő, ki a dada

ölében is pököd. Utána a

síró fiú táskával, hajnalarccal,

kelletlen mászva iskolába, mint

csiga. Továbbad a szerelmes, a

ki kályhaként sohajt s dalt ömledez

a hölgy szemöldökére. És a harczos

fura szitkokkal telve, nagy szakállal,

becsületféltő, gyors és hirtelen

veszekvő, ágyú torkáig keresve

a buborék hírt. Aztán a bíró,

tömött kappantól kerekes hasával,

zord szemmel s rendesen vágott szakállal,

teli bölcs mondattal s dicső példákkal.

Így játsza szerepét. A hatodik

kor vézna bugyogóba bú, üveg

az orrán, erszény oldalán; legényes

és jól kimélt nadrágja tág világ

aszott combjának, s a mély férfi-hang,

mint gyermek-nyafogás, a régi mód’

sivít s nyihog. A végső jelenet,

mely a cselekvényes mesét bezárja,

új gyermekség: a tiszta feledés,

fog, szem, tapintat és minden hiján.

Ám hamarosan elfogott egy rossz érzés. Shakespeare hét életszakaszról írt, és egy nagyon fontosat kifelejtett. Nem lehet, hogy mi is kihagytunk egyet? Megrázó pillanat volt, amikor rájöttem, hol a hiba: „mi” tűntünk el! A diagramunkban az „Intimitás” stádium (a hatodik volt a sorban) után az „Idős kor” következik hetedikként. Pedig itt még biztosan van egy időszak, amiben éppen mi is vagyunk! Kevés időnk volt, de sikerült beiktatni egy második felnőttkort, aminek jellemző krízise a „teremtés vs. tespedés”. Ezt követi az öregkor, amit átminősítettünk a nyolcadik szakasznak.

Érdekes, mennyire nehéz volt felismerni és perspektívában szemlélni azt az időszakot, ahol éppen tart az ember a saját életciklusában. Az egyik nap olyan, mint a másik, a ma nem különbözik a tegnaptól, sem a holnaptól. Vajon felismernénk az időskort, amikor majd ott tartunk?

Mire elérkezett a Midcentury Konferencia, tisztába jöttünk a beiktatott új stádium fogalmaival. Azután lefoglaltak minket a felnövő gyerekeik igényei, utazási tervek, kutatói ösztöndíjak, és sok minden, ami ezekre következett. Bár éreztük, hogy valamennyire megcsappant az energiánk, hajtottuk magunkat előre, mígnem valóban ránk köszöntött az időskor – kezdtük érezni. Talán megkoptunk egy kicsit, de nem vettük komolyan, és a barátaink is támogatták ezt a nemtörődömségünket.

Amikor Erik írta ezt a könyvét, amit most kézben tart az olvasó, még nem kezdődött el élete kilencedik évtizede. Bár nyolcvan évesen már kezdtük átélni idős mivoltunkat, azt hiszem, még majdnem tíz évig reálisan soha nem néztünk szembe annak kihívásaival. Nem voltak megoldhatatlan nehézségeink. Ám kilencven évesen „idegen vidéken” ébredtünk. Addig minden kellemetlen előérzetet inkább viccesen elhárítottunk, de akkor hirtelen szembesültünk a kikerülhetetlen – és nem szórakoztató – realitással.

Egészen addig sosem éreztük, hogy itt az út vége. Természetesnek vettük, hogy még éveink vannak hátra. Kilencvennél a kép megváltozott; a távolabbra látás beszűkült és elhomályosult. Viszont előtűnt az ajtó, amin végleg távozunk.

Amikor Erik kilencvenegy éves lett, már hatvannégy éven át voltunk házasok. Egy csípőműtétet követően vonult vissza véglegesen, ám derűvel. Nem lett depressziós, sem zavart, nyugodtan elviselte maga körül a gondviselőit. Bár mindenki olyan bölcs, kedves és elfogadó maradna, amikor odakerül. Én most kilencvenhárom éves vagyok és átélem az idős kor minden elkerülhetetlen bonyodalmát. Nem vagyok sem kedvetlen, sem derűs. Igyekszem befejezni az előttem levő munkát, ennek a kötetnek a revízióját, mielőtt túl késő vagy túl megterhelő lenne.

Amikor megjelent a teljes életciklusról szóló utolsó kiadás (1982-ben), Erik kritikusan újraolvasta, és az elejétől a végéig ellátta kommentárjaival. Egyetlen oldalt sem hagyott ki; aláhúzások, felkiáltójelek, széljegyzetek, kék vagy piros tintával. Csak egy művész lenne ennyire merészen nyílt és egyenes.

Ezeket a megjegyzéseket böngészve most, azon töprengek, mit próbált még elmondani nekem. Van, ahol korrigálta korábbi gondolatainkat az életciklusról, máshol pedig bővíteni akarta megértésünket.

Az én célom ezzel a mostani átnézéssel az életciklus nyolcadik szakaszának a pontosítása. Tisztázni kell néhány ellentmondást, amik azáltal lettek aktuálisak, hogy mindketten „megérkeztünk” ide. Annak fényében teszem ezt, amit Erik mindig is hangoztatott: minden revízió „a mi kísérletünk arra, hogy a saját élettapasztalatunkkal teljesítsük ki az életciklus-elméletet… ezzel lesz valóban megfelelő és igazolható”. Az 1940-es évek elején, amikor az egyes szakaszok erényeit legjobban kifejező szavakat keresgéltük, az idős korra elérhető teljes érettségre, a végső szakaszra a „bölcsesség” [wisdom] és az „énteljesség” [integrity] szavakat találtuk. Kezdetben fontolgattuk a „reményt” is, ami nélkülözhetetlen a túléléshez, és kapcsolódik a személyiség minden más erősségéhez is, de mivel a remény a kora kisgyermekkortól kezdve létfontos, világos, hogy nem köthető az érettség eléréséhez, hanem egész életében kíséri az egyént. Miután megállapodtunk az idős kor erősségeiként a bölcsességnél és az énteljességnél, arra kényszerültünk, hogy megfelelően igazoljuk is ezt a választást.

„Bölcsesség” és „énteljesség”: magasra értékelt szavak, megszemélyesítve akár bronzba önthetők, márványba, fába véshetők. Ilyen erényekre vagy erősségekre gondolva, az ember hajlamos impozáns szobrokat felidézni, amiken a faragott arcokat olyan szavak kísérik, mint Szabadság (ha az arc az égre tekint), Igazság (jellemzően a szemedbe néz), és szinte mindenütt Hűség, Remény, Jóság. Kőbe, fémbe vésve, gipszben formázva magasztaljuk nagyjainkat.

Azt hiszem, félreértjük az idősek viszonyulását a „bölcsesség” és „énteljesség” tartalmához, hacsak nem értjük meg ezen tulajdonságok földhöztapadt valóságát. Önmagukban túl fennköltek és meghatározatlanok. Közelebb kell hoznunk őket a mindennapok valóságához; az igazi jelentésüket ezáltal kapják meg. Például a „bölcsesség” biztosan nem megfelelően fejezi ki a hasznos információk tömegét, az egymásra halmozott tényeket és formulákat, és a közönséges szótárakban sem találunk alkalmas meghatározásokat. Ehhez le kell ásnunk a gyökerekhez, a két szó eredetéhez.

Az Oxford English Dictionaryben megtaláljuk a „wisdom” eredeti lényegét: „veda”, látni, tudni. Ez a szó ősi szanszkrit írások rejtélyes, mitikus üzenetét idézi fel bennünk, amik összegző neve: Védák. A Védákban a megértés és bölcsesség örökkévaló keresése foglaltatik. Sikerre pedig csak az számíthat, aki megvilágosodott.

A látás csodálatos ajándékát természetesnek vesszük, ameddig következetesen szolgál minket: ha azt látjuk, amire számítunk, amit remélünk. Tekinthetünk vissza, a múltunkra, ami sokat segíthet életünk és világunk értésében. Tekinthetünk előre, ez a nézés lehet vágygondolat vagy reményteljes álmodás, vagy egy biztató kilátások nélküli jövő, csupa nyomasztó aggódás. Vagy felületes, a vidámkodó amerikai fordulatokkal kedvesen fedezve tudatlanságunkat: „Aha, látom. Megvan. Értem már!” Persze, közben mélyen tiszteljük és elismerjük az olyan szavakat, mint „belátás”, „megvilágosodás”, „tisztánlátás” – valamennyi kapcsolatos a látással és a látomással.

Amikor az Oxford Szótárban az „énteljesség” (integrity) szó után nyomozunk, meglepő gyökérszóra akadunk: „tact”, azaz „tapintat”. Ebből az elemből származtatható: „contact, intact, tactile, tangible, tack, touch” [tapintható, érintetlen, érinthető, hozzáölt, érint]. Mindben benne van a kapcsolódás, és tudjuk, hogy anélkül nincs növekedés, fejlődés. A kívülállás függetlensége téveszme.

Ha megértjük az énteljességet ezekben a kifejezésekben, a néma, mozdulatlan szobrok életre kelnek. Nagyon igazságtalan lenne, ha énteljességen csupán nemes ideált értenénk. Sokkal inkább van itt szó a világgal – és mindenekfelett az emberekkel – való érintkezésről. Ez egy tapintható valami, nem valamilyen testetlen erény. Amikor valakiről vagy valamiről azt mondjuk, hogy integráló, az komoly dicséret, mert az összetartás, összehozás elemét demonstrálja. Erős és megbízható, nem éteri.

Az „énteljesség” tehát egy csodálatosan kihívó szó. Nem kimerítő teljesítményt követel, hanem mindenféle apróbb vagy jelentősebb tevékenység mindennapos menedzselését, állhatatos figyelemmel a részletekre, amik jobbá tesznek egy napot. Annyira egyszerű ez, annyira közvetlen, és mégis annyira nehéz.

Most, hogy teljesebben értjük az „énteljesség” kifejezés célzásait, mit képvisel ez az életciklus nyolcadik szakaszában? Egyrészt, hogy ez nem egy csillagfényes erény, hanem a mindennapok nagyon is közönséges élménye. A valósággal, a környező világgal való érintkezést jelzi. Mindenki, minden élénkebben számít, mint bármikor azelőtt. Minden találkozó gazdagodást kínál, vagy kiemel egy váratlan, jutalmazó irányt.

Ahogyan megfontolom a „bölcsesség” és az „énteljesség” szavak felülvizsgált, de sokkal ősibbnek bizonyult jelentéseit, megkönnyebbülök – ez a fordulat homályos terhektől szabadítja meg álláspontunkat. Míg eredetileg ezek a szavak valamilyen terhet nyomtak az idősekre, most világosan érthető az alkalmasságuk. Amit követelnek, nem több, mint elevenség és tudatosság minden kapcsolatunkban, érinthetőség és vízió. Az alkalmazkodás folyamatában az embernek csatlakoznia kell. Ha bevetjük bölcsességünket és tapintatunkat, a hiányosságokat képesek leszünk könnyeden, humorral fogadni. Fiatalon természetesnek tartottuk képességeinket, és mérhetetlenül élveztük. Tapsoljuk meg most is azt a valahai teljesítményt, igazi elismeréssel. És legyünk képesek továbbra is ezt tenni!

Az idős kor azt igényli, hogy az ember, minden korábbi tapasztalatát összegyűjtve és arra támaszkodva újfajta jóindulattal tartsa fenn tudatosságát és kreativitását. Gyakran van valami az idősekben, amit hajthatatlanságnak nevezhetnénk. Erik maga ezt „változhatatlan magnak” nevezte, „egzisztenciális azonosságnak”, ami a múlt, jelen és jövő egységbe forrására utal. Ez több, mint a szelf, mivel a generációk közötti kapcsolatok meglétét hangsúlyozza. Egyetemes emberi állapot, aminek része, hogy hiányzik a bölcsesség magunkról és a bolygónkról. Rá kell ébrednünk, milyen kicsik vagyunk. Bölcsen talán „kisgyermekké válhatunk”, aki élni, szeretni, tanulni akar. Mi van ebben? Az élet legyen gazdag! Úgy bízzunk, ahogyan a naiv kisgyermek. Oldódjunk fel, próbáljunk tudattalanul is játszani. Ha vannak játszótársaid, játssz és engedd magadat sok év után újra nevetni!

Tehát azt állítjuk, hogy a bölcsesség és az énteljesség aktív, életre szóló fejlődést képvisel, mint ahogyan az életciklus-szakaszokban foglalt valamennyi erősség. Határozottan folyamatosak. Remélhetjük-e, hogy „ragályosak”, végtelenek, és talán örökké tartók?