Mesemondók, mesegyűjtők és meseírók

Immáron második kötetünket adjuk közre mesekincsünk sokoldalú megközelítésének és értelmezésének néhány újabb lehetőségét számba véve. S hogy a korábbi (Közelítések a meséhez, 2003) kötetben fellelhető mesepoétikai és meseregény-elméleti tanulmányokból kirajzolódó kép árnyaltabb legyen az érdeklődő olvasók és felsőoktatásban részvevő hallgatók számára, mind a meseforrást mind pedig a meseközlők körét kibővítettük.

Nem kevés figyelmet szenteltünk a ma már talán egyedül elevennek és autentikusnak tűnő, ám a szakavatott értelmezők (hipo)téziseinek kereszttüzébe került cigány népmesének. Az egymástól olykor távoli vidékekről való cigány népmese-változatok gyűjtése, az eltérő tehetségű és karakterű közlők identitástudata, illetve a cigány mesemondók nyelvi építkezése és hagyományforrásokból merítése számos kérdést vet föl ma is, mintegy jelezve: van miről párbeszédet folytatni.

Nagy örömünkre szolgál, hogy megint csak közzétehetünk olyan tanulmányokat, melyek tovább gondolták és elemezték a propp-i meseelméletet, s újabb szempontokat előtérbe állítva vizsgálták az álomelbeszélés narratíváját, a szakrális kommunikációt, s régies exemplum formában értekezés jellemzőit. Olybá tűnik, hogy konferenciáink – és köteteink – elmaradhatatlan része az európai (s kiváltképpen is a német) mesehagyomány újraértelmezése, éppen úgy, mint a huszadik századi magyar próza néhány jelesének „meseszövési” módjáról való értekezés.

Reményeink szerint újabb adósságokat fizettünk ki e kötettel; igaz, nem hisszük, hogy ne maradt volna még bőven hátralék, mely termékeny vitákra ösztönzi a szakembereket.