Az eredetileg 1940-ben megjelent könyv a magyar pszichológia egyik klasszikusa, amely máig igen fontos örökségünk. Harkai könyvének időszerűségét az adja, hogy egyszerre küzd az ember biológiai és humán értelmezésének összekapcsolásáért és az elméleti és kísérleti munka szintézisért.

A pszichológiának, különösen a kísérleti pszichológiának nem volt könnyű sora Magyarországon. A XIX. század utolsó harmadában, amikor a lélektan mint önálló diszciplina és foglalkozás megszületett, maga a kísérletezés eszménye ugyanis lázító gondolat volt. A hivatalos karosszék-filozófia és a vallásos élet képviselői számára egyaránt fenyegető volt az a gondolat, hogy az emberi lélek – vagy ha úgy tetszik –, az elme jelenségei piszmogó méricskélés tárgyává tehetők, hogy az ember legbensőbb világa is tekinthető a természettudomány szenvtelen módszereivel, a harmadik személy nézőpontjából. A modern pszichológia megszületésének egyik vezető paradigmája pedig ez a szemlélet volt, vagyis a kísérleti pszichológia.

Harkai szerint „a lélektan feladata” a lelki jelenségek elhelyezése az életjelenségek teljesebb világában. Olyan biológiai pszichológiát kap kezébe az olvasó, mely szakít a hagyományos lélektan test-lélek kettősségeivel, s a lelki működést mint a testi működések funkcióját értelmezi. A puszta megismerő ember helyett a cselekvést állítja előtérbe, az embert mozgató tényezőket és a helyzet meghatározó szerepét a viselkedésben. Arisztotelész, az alaklélektan, Piaget és a korai etológia ennek a funkcionalista pszichológiának legfontosabb ihletői. Mindezekből a hatásokból egy igen komplex, modern lélektani világkép bontakozik ki Harkai munkájában.