Róheim Géza (1891 Bp. – 1953 New York) azon magyarok egyike, akik külföldi híre és elismertsége messze meghaladja a hazait. A piszchoanalitikus antropológia úttörője, számos évet töltött természeti népek között, tanulmányozva nyelvüket, szokásaikat, hitrendszerüket. Ebben a kötetben három, magyarul még nem publikált esszéje szerepel, amely praktikus bepillantást enged az antropológia világába – és egyben Róheim munkásságába. Róheim Géza volt az első antropológus, aki Freud elméleteit a nem-nyugati kultúrákra alkalmazta és kutatásaival megalapította az ödipális struktúrák univerzalitását. Akárcsak a legtöbb nagy gondolkodó, messze megelőzte korát, és írásai ma éppoly jelentékenyek, mint mikor először megjelentek. Róheimet napjainkban Herbert Marcuséval és Wilhelm Reich-hel együtt abba a csoportba sorolják be, amelyet „freudista baloldalnak” neveznek. Ebben a kötetben Róheim arra kérdésre igyekszik választ találni: hogyan s miért keletkezett a civilzáció. A civilizációt vagy kultúrát itt a lehető legegyszerűbb meghatározás szerint kell értenünk: mindazt tartalmazza, amiaz emberi nemben az állat felett van. Róheim a pszichoanalítikus terápiákból jól ismert neurotikus mechanizmusokat a primitív társadalmak szokásaival összehasonlítva, arra következtet, hogy az emberi kultúra nem más, mint a gyermeki ösztönök kollektív szublimációja. Róheim széles perspektívájára azonban jellemző, hogy leszögezi: „… nem állítom azt, hogy meghosszabbodott gyermekkorunk az egyedüli tényező, amely a kulturális folyamat mögött áll. Azt is készséggel elismerem, hogy velünkszületett érési menetiránnyal rendelkezünk a felnőtté válás ágas-bogas kérdéseiből csupán egyet emelek ki, mégpedig a kérdéskör regresszív vetületét. Természetesen napnál világosabb, hogy gazdasági sorsunk a környezetünkön múlik, ám az is nyilvánvaló, hogy az emberi lények ezzel a környezettel olyanténképp bánnak, ami sajátosan emberi. Ez az emberi bánásmód az, ami figyelmünket megragadja. Azt iparkodtunk megmagyarázni, mi az a fejlődési irány, amely az egész rendszert izgatja…”