„Érdeklődésem elsősorban afelé visz, ami szó nélkül jut kifejezésre és arra ösztönöz, hogy adjak helyet a pszichoanalízisben annak, ami hallgat, ami hangtalanul szól, és amit nem föltétlenül kellene szavakra lefordítani. Bizonytalan helyet és kockázatos utakat választ, aki így akar analitikus lenni, hogy nem szorítkozik csupán a beszélt nyelvre... A legsúlyosabb lelki betegek, jóllehet beszélni nem tudnak és nem rendelkeznek a számunkra egyre nagyobb biztonságot nyújtó, lelkünkben kidolgozott támaszokkal, más világok felé sodorhatnak bennünket. Felkeltik bennünk azt a zavaros vágyat, hogy énünk legmélyén meghalljuk a mindennapi egyéni őrületeket, varázslataikat, rontásaikat és harsány kiáltásaikat.

A pszichoanalízisnek, miközben lefejti a titkot a képzelgések világáról, amelyben ki-ki a maga módján él és merül el, foglalkoznia kell a csend, a hallgatás világával is. Ehhez pedig meg kell válnia attól az erőt adó – hogy ne mondjuk: kényelmes – meggyőződésétől, hogy csakis a ››mindent kibeszélni‹‹ segít.”