Erich Frommot első, világhírűvé vált műve, a Menekülés a szabadság elől (1941) méltán avatta az elkötelezett és etikus tudományos gondolkodás egyik nagy alakjává. E második, 1947-ben keletkezett nagy munkája a szerző pszichoanalitikus felismerések alapján megfogalmazódott etikai nézeteit tárgyalja.

Fromm tudományos érdeme, hogy a pszichoanalízis jelentőségét a szociálpszichológiát illetően vizsgálta, és egy speciális karakterfogalom kifejlesztésével hidat vert a szociológia és a szociológiai jelenségek pszichoanalitikus látásmódja között. E karakterológia nem csupán az egyedi életsorsok pszichoanalízisét kínálja, de egyben az egyes társadalmi csoportok dinamikus vizsgálatát is. Ezúttal nem csak a beteg egyén az érdekes, hanem sokkal inkább az embereknek a dolgokhoz, az emberi és természeti környezethez fűződő kapcsolatainak alapmintái.

Fromm az általa használt karakterfogalom kialakításával már első munkáitól folyamatosan foglalkozott. Kiterjesztette a pszichoanalízis karakterértelmezésének használatát a nem terápiás és nem klinikai területekre is. Ehhez dolgozta ki a világhoz és emberekhez fűződő kapcsolat ideáltipikus alapmintáját, majd ezek után azt vizsgálta, hogy vajon ez a modell az ember gyarapodását és pszichés kiteljesedését szolgálja-e, vagy sem. A mű központi, harmadik fejezetében Fromm az egyes karakterirányultságokat írja le mint produktív, illetve a nem produktív irányultsági típusokat, és értékeli azok kihatását az ember pszichológiai fejlődésére.

A könyv nem pusztán Fromm karakterológiájának foglalata, hanem bő terjedelmet szentel az ember dinamikus szemléletéből következő etikai kérdéseknek is.

Fromm művének a „Man for Himself” címet adta, és ezzel kifejezésre juttatta humanisztikus programját. Az ő szemében létezik egy, az emberben mélyen beleivódott boldogság- és egészségvágy.

A könyv egyfajta humanista hitvallás, annak a hitnek a kifejeződése, hogy az ember maga a mérték és a cél is. A benne kifejtett karakteológia pedig a Fromm képviselte modern humanizmus empirikus alapját jelenti.