Az 1970-es évektől kezdett az USA-ban tért hódítani az ún. „managed care”, azaz a „tervezett” gyógyászati ellátás, igen radikálisan átalakítva a pszichoterápiás választékot. A biztosítási szemlélet a terapeutáktól azt követelte, hogy a javasolt pszichoterápia tartamában és eredményében mérhetõ legyen. A betegbiztosítási megállapodásokhoz szükséges „mennyiért mit” elv alapján meg kellett adni az alkalmazott módszer pontos javallatát, várható konkrét eredményét és nem utolsó sorban, pontos időtartamát (azaz, költségét). Az egészségbiztosítóknak ez a határozott váltása néhány év alatt szinte száműzte a fizetett ellátásból az ún. hosszú távú egyéni és csoportterápiákat; kínálatukban ma alig található olyasmi, ami nem viselkedésterápiás eljárás. A „beszélgetős” terápiák köréből lényegében csak a dinamikus rövidterápia egyes módszerei maradtak versenyben. Ezekben mindig van idő-limit. Mann módszerét két, eljárásbeli módosítás jellemzi. Egyrészt, igen keményen tartja a kezelési szerződésben kimondott időkorlátot. A szigorúan behatárolt időkeret önmagában is a terápiás kapcsolat dinamizáló tényezőjévé válik. A másik jellegzetesség Mann gyakorlatában a beavatkozás fókuszának újszerű megközelítése: nála a kezelés „központi témája” mindig az elhárító rendszer mögött meghúzódó pszichés kínra vonatkozik, vagyis arra a gyenge pontra az egyén önértékelésében, amelynek patológiás védelme érdekében kezd el torzulni a pszichés mechanizmus, tünetekhez, az alkalmazkodás és a teljesítőképesség gyengüléséhez vezetve. Ez a kötet azt mutatja be, hogy a megfelelő elméleti alapra építkezve, milyen betegkiválasztási, diagnosztikai és kezeléstechnikai elvek kristályosodtak ki az elmúlt 25 évben, annak érdekében, hogy a 12-20 üléses módszerrel sikeres terápiát lehessen végezni.